Irodalom
Wilhelm Perlrott-Csaba und seine Kunst. Gordon Verlag, Berlin [1928?].
Perlrott Csaba Vilmos művészete. Dante, Budapest [1929].
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Boros Judit: Perlrott Csaba Vilmos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Szenvedély és ráció. Perlrott Csaba Vilmos (1880–1955). Szerk.: dr. Basics Beatrix – dr. Dománszky Gabriella, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2015.
Perlrott Csaba Vilmos azok közé a „picassói” karakterű modern művészek közé tartozik, akiknek több markáns stíluskorszaka különíthető el egymástól. A nagybányai, párizsi és kecskeméti fauve évek után a húszas évek elején talált rá az érett szintetikus kubizmus – expresszív energiákkal sűrített – egyéni hangjára. Perlrott most vizsgált műve ebben a periódusban, az első világháborút követő németországi tartózkodása idején született Wertheim am Mainnál. A kubisztikus kristályszerkezet kaleidoszkópján át nézett városi látkép lebegő tükörképként ismétlődik meg a Majna tiszta vizében. A motívumok és a színfoltok Perlrotthoz méltóan sűrűek, érezni rajtuk, ahogy a művész vérbeli festői élvezettel birkózik az anyaggal. A kubista-expresszív kompozíció ugyanarra a vastag, érdes vászonra készült, mint a pécsi múzeumban őrzött ismert főműve, az Önarckép modellel (1922).
A werthemi látkép a korai magyar modernizmus egyik legjobb mesterének nemzetközi avantgárd környezetében készült, múzeumi kvalitású remekműve. Már a művész első, német nyelvű, a berlini Gordon kiadónál megjelent kismonográfiájában is szerepel, Német tájkép (Deutsche Landschaft) címmel fekete-fehér reprodukción. Ugyancsak bekerült a húszas évek végén megjelent magyar monográfiájába is. Az újabb szakirodalom már Wertheim am Main címmel hivatkozik rá. Korabeli és mai fényképek alapján most már a pontos topográfiai helyszín is meghatározható: a látképen a Majna szemközti partján álló Kreuzwertheim kisváros látható.
Matisse tanítványa
Perlrott Csaba Vilmost a magyar vadakra koncentráló legújabb művészettörténet-írás mint Matisse tanítványát ismeri, hiszen tényleg szoros szálak fűzték a fauvizmus mesteréhez 1907 körüli megismerkedésüktől kezdve. De Perlrott stílusa nem köthető csak egyetlen iskolához, hiszen egy sajátos, egyéni csengésű ötvözetet hozott létre a fauvizmus színeiből, az expresszionizmus torzításaiból és a kubizmus szerkezetes rendjéből. Folyamatosan utazott Európában (amíg tehette), így neves, karakteres korszakai kötődnek Franciaországhoz, Németországhoz, Spanyolországhoz és Svájchoz is. Miután 1919-ben önkéntes emigrációba vonult, előbb a Felvidéken dolgozott, majd Berlinben az 1920-as évek elején, épp amikor a Sturm csapata (Scheibert Hugó, Kádár Béla stb.) és a magyar Bauhäuslerek (Moholy-Nagy László, Brauer Marcell stb.) is a Weimari Köztársaságba sereglettek. Perlrott németországi periódusának csúcspontja a Wertheim am Mainban töltött pár alkalom, amikor megfestette a magyar „kuboexpresszionizmus” főműveit, köztük a most vizsgált alkotást.
A Németország-szerte utazgató Perlrott egy művészbarátság révén került Wertheim am Mainba. Még a párizsi Matisse iskolából ismerte a hamburgi illetőségű Friedrich Ahlers-Hestermann festőt, aki 1922–1923-ban hosszabb időt töltött a városkában, ahol nyári szabadiskolát vezetett. (Egy társaságba járt azzal az Otto Modersohnnal, akinek korábban elhunyt felesége, Paula Modersohn-Becker a német expresszionizmus egyik előfutárának is tekinthető.) Perlrott a források szerint jó pár képet készített itt, főként pasztellel, továbbá a korszak most vizsgált, olajjal festett főművét, valamint a várhegyet ábrázoló, hasonló stílusban készült másik ismert kompozícióját (Wertheim am Main, 1923, magántulajdon). A városkában sok időt töltő Ahlers-Hestermann szintén megörökítette a várhegyet 1922-ben (a képet a helyi múzeum, a Grafschaftsmuseum Wertheim őrzi), némiképp Cézanne által inspirált stílusban. Perlrott itt festett alkotásai az idősebb német kollégákénál modernebb hangon szólalnak meg, a kubizmus és az expresszionizmus általa már jól ismert eszköztárából válogatva.
A Majna partján
Wertheim am Main ódon kisváros Baden-Württemberg tartomány hegyes-völgyes vidékén, képeslapokra kívánkozó középkori várral. A várhegy alatt folyik össze a Majna kisebb mellékfolyójával, a Tauberrel. Perlrott valahol a két folyó találkozásánál állíthatta fel a stafelájt, háta mögött a várheggyel; elnézett észak felé, a szemközti, Bajoroszághoz tartozó oldalon elterülő Kreuzwertheim irányába. A helyi polgárok Wertheimet a túloldali testvárosától a főtéren álló középkori kőkereszt és a plébániatemplom után kapott előnevével (Kreuz) különítették el. A látképet a Szent Kereszt (Heiligen Kreuz) templom uralja, a román toronyra került barokk süveggel. Körben a Majna partján sorakozó, a folyó vizében tükröződő kreuzwertheimi épületek.
Németországban Perlrott és felesége legkedvesebb tartózkodási helye ez a varázslatos hangulatú környék volt. A feleség, Gráber Margit visszaemlékezésében olvassuk a helyszín ihletett leírását: „Mint egy mesekönyvben: a hegy tetején a herceg vára, a hely alján folyt a Tauber folyó, itt torkollott a Mainába. Ezen a frank vidéken bányászhatták azt a tört vörös színű követ, amiből a kis hidak épültek. Az egész városnak ilyen terra di pozzuoli színe volt.” A szintén festő Gráber a „terra di pozzuoli” színnel az itáliai vörös pirospaprikára hasonlító pigmentjére utal. (A környéken bányászott homokkőnek számunkra ismerős párhuzama a Balaton-felvidéki vörös kő.) Ez a terrakottás rozsda tónus határozza meg az épületek tömbjeit, felvillanó tojássárgaszín, kék és világoszöld felületekkel gazdagítva. A harsány, expresszív színpalettán a „terra di pozzuolit” az erős intenzitású ultramarinkékek és az élén zöldek ellensúlyozzák.
Perlrott ismert wertheimi tájképein a nyugodt folyóvíz felszínén tükröződik a meredek dombra felkapaszkodó városok látványos szerkezete. Az egymás fölötti épületek ideális terepet jelentenek a kubisztikus térszervezés kristályos sűrűsödésének. Ahogy monográfusa, Benedek Katalin írta erről a korszakáról: „A szerkezet kristályrácsát apró, mozaikszerűen töredezett rombuszokból építette fel, analizálta, szétszabdalta, ezáltal mozgalmassá téve a képfelületet.” De Perlrott sosem veszett el az ortodox kubizmusban, festészetét a fauve-os színkontrasztok szervezték, és az a tipikus „perlrottos” látásmód, amely senkiével össze nem téveszthetővé teszi érett kompozícióit. Ezek közül is kimagaslik a németországi emigrációs korszakának most elemzett, múzeumi rangú főműve.