Irodalom
Vaszary János: Magyar képek a müncheni műtárlaton. Budapesti Hírlap, 1889. július 8.
Illustrierter Katalog der Münchener Jahresausstellung von Kunstwerken aller Nationen im königl. Glaspalaste 1889. Bruckmann, München, 1889.
Fónagy Béla: Bihari Sándor. Művészet, 1906/6., 353–365.
Szelesi Zoltán: Részletek Bihari Sándor leveleiből. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged, 1956.
A festmény minden fotónál érzékletesebb módon tárja elénk a több mint százharminc évvel ezelőtti falusi borbélyműhelyt. Megelevenednek a 19. századi bajor karakterek, a jókedvű borbélymester, aki az operabeli Figaro hevével feledkezik bele a történetmondásba, félbehagyva a munkát. A borostás figurák megbabonázva hallgatják meséit. A münchenies modorú festő, Bihari Sándor finom részletrealizmussal időzött el a markáns karaktereken, akiknek arcát az ólomüvegablakon beeső fény rajzolja ki. Körben ónémet és bieder bútorok. Minden apró részlet kivehető, a zsebóra aranyláncától a mázas söröskorsón keresztül a petróleumlámpáig. Amikor Fónagy Béla az 1906-os Művészet hasábjain méltatta a frissen elhunyt festőt, Bihari Sándort, arra kereste a választ, hogy minek köszönhette pár kompozíciója – például a Bíró előtt (1886, Magyar Nemzeti Galéria) – azt a népszerűséget, amelyet csak a Munkácsy-műveket vagy Zichy Mihály egyes rajzait kísérő ismertséghez lehetett hasonlítani. A választ az etnográfiai érdekességet nélkülöző, valós figurákban találta meg. „Ezek az alakok – írta tanulmányában – nem voltak többé a közönséges felöltöztetett modellek, akik műteremről műteremre vándorolnak, hanem emberek, akiken a művész szeme fönnakadt […] Tehát újság is volt e képeken. Nem forradalom, mely átgázol a múlton és a múlt romjain építi az újat. Csak egy lépés előre: a színpadról az életbe.”
Bihari Munkácsyhoz hasonló pályát futott be, szobafestő fiaként nőtt fel Nagyváradon, fiatalon fotográfiákat retusált, majd tanult a Mintarajziskolában, Bécsben, Münchenben és Párizsban is. Korán lezárult pályafutása végén részese volt a Szolnoki Művésztelep megalakításának. Nem élhette meg, hogy ünnepelt festőfejedelem váljék belőle, pedig pályája csúcsán, az 1880-as években ugyanúgy vásárolt tőle Weiss Berthold gyáriparos, mint maga Ferenc József. Festészete a 19. század közepi münchenies realizmustól tartott az oldottabb plein air kísérletek felé. A most vizsgált kompozíciót keletkezése évében beválogatták a rangos müncheni óriáskiállításra, az 1889-es Glaspalast éves seregszemléjére. A latinos címváltozat (Figaro docirt) szerint Bihari a mozarti operák hősét, a sevillai Figarót ültetette át egy korabeli német borbélyműhelybe. A festményt a bajor közönséggel együtt a Glaspalastban megnézte a fiatal Vaszary János is, aki a Budapesti Hírlap számára írt kritikájában külön elemezte a festményt: „Nem lehet senkinek szándékában kétségbe vonni, hogy Bihari a jóízű humor festője […] Münchenben való állandóbb tartózkodása alatt festése tetemesen javult; kivált Figaro docirt című képén tűnik ez szembe kedvezőn; a szemlélővel háttal ülő alak feje decent-studium, nemkülönben a mellette álló bajor figurák egynehánya.” A festmény, akárcsak a legkelendőbb müncheni festmények többsége, az Egyesült Államokba került: a német származású arisztokrata Richthofen család pazar denveri kastélyában talált otthonra. Közel másfél évszázad után a közelmúltban tért haza Magyarországra, hogy végre a hazai közönség is megcsodálja Bihari páratlan jellemábrázoló képességét és precíz ecsetvezetését.