"Ha nemes, tisztalelkű szép nőt láttok, kinek ártatlan lelke szeretetreméltó, ki ellenállhatatlanul magához vonzza a feléje közeledőket; ha ennek boltozott homlokán nagy hajlandóságot láttok az erény intő szavának elfogadására; ha ennek egymáshoz közel érő, de nem nagyon meghajlott szemöldei az elrejtett értelem alapjára, − ha orrának körrajza vagy gyengéd alakja finom és tiszta ízlésre, [...] − bájos ajkai véghetlen jóságra mutatnak; ha szája minden mozdulatán szerénységét, jóakaratát, szelídségét, gyöngéd érdekeltségét, s szava hangján nemes gondolkozását látjátok; ha félig hunyt szemei minden pillantásában lelkének s tiétekkel való testvéri találkozásra akadtok [...], vajon arcismei érzéktek nem nyújt-e üdvözítő megfejtést az ilyen női alakban?"
/Johann Caspar Lavater gondolatai a nő fiziognómiájáról/
Idősebb Vastagh György nevével még a művészettörténeti szakirodalomban jártas kutató is csak elvétve, említésszerűen találkozhat. Ez több szempontból is érdekes, hiszen a 19. század második felének ünnepelt, közkedvelt festőművészéről van szó, aki Kolozsváron, Bécsben és Budapesten egyaránt komoly sikereket ért el, tevékenyen részt vett az újonnan születő magyar művészeti érdekszövetségek létrehozásában (így a mérföldkőnek számító Nemzeti Szalonéban), továbbá egy szobrászokból és festőkből álló művészdinasztia megalapozója is volt. Kikezdhetetlen magyarságtudatához kétség sem fért, gyermekfejjel harcolt az 1848-as szabadságharcban és elvi okokból kétszer is visszautasította Eötvös József felkérését Friedrich Karl zu Schwarzenberg, Erdély akkori kormányzójának megfestésére. A bécsi tanultságú Vastagh György háromszor is lakott huzamosabb ideig a császárvárosban, a közönség szerette, megbecsülte, sok évvel később mégis azt nyilatkozta a Művészet folyóiratnak: „tényleg, kis hijja, hogy nem maradtam ott végleg, de aztán döntött a fiaim sorsa. Nem akartam, hogy németek legyenek.”
Vastagh 1858-ban – túl a tanulóéveken – Kolozsváron nyitott műtermet Veres Ferenc fényképésszel, majd párhuzamosan Sikó Miklós festővel együttműködve. Az 1850-es évek végén Kolozsvár kedvelt portretistájává nőtte ki magát, ekkor festette meg Kazinczy Ferenc és Brandenburgi Katalin arcképét – utóbbit a Porosz Királyi Képtár számára. 1865 és 1867 között bécsi kapcsolatait igyekezett megerősíteni, 1870-től a bécsi Műegylet tárlatain állított ki és szerepelt az 1873-as bécsi világkiállításon. A festő 1876-ban tette át székhelyét Budapestre és 1877-től már a Műcsarnok falain találjuk a munkáit, fő műfaja továbbra is a portré maradt. Ugyanebben az évben lett Habsburg József főherceg, Budapest nádorának udvari festője, mely tisztjét egészen 1905-ig viselte. Ezalatt az idő alatt megfestette többek között a főherceg életnagyságú portréját, József családjának tagjait, Forgách József gróf, Károlyi György gróf, Coburg Ágost tábornok, Szigligeti Ede, Toldy Ferenc, Sissi magyar királyné és I. Ferenc József arcképét (Ferenc Józsefét több ízben is), de az ő ecsetje nyomán született Klotild főhercegnő egészalakos portréja, Kossuth Lajos térdképe és korábban Deák Ferenc portréja Hont vármegye számára. Festményeit ma a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka, a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteménye és vidéki múzeumok (Szeged, Veszprém stb.) őrzik.
A Nővérek című mű Vastagh György bécsi korszakának csúcsán készült, amikor is a festőt stílusában a neves bécsi portréfestő, Friedrich von Amerling inspirálhatta, ugyanakkor az egész kép a testvérlányok fényben fürdő, mélázó arca köré épül, ami klasszicista ízű nyugalmával mélyíti el a kompozíciót. A kép Wittich Gabriellát és Máriát ábrázolja, akik feltételezhetően rokoni kapcsolatban álltak Wittich Gusztávval, az első magyar porcelánmanufaktúra, a telkibányai kőedénygyár korábbi tulajdonosával. Politikai viszontagságoktól mentes, békés élet jutott nekik osztályrészül, és akármilyen viharok érték is őket a későbbiekben, a festmény örök harmóniában őrzi meg tiszta vonásaikat. Fiatalságukban, divatos ruháikban pihennek, és öltözetük bepillantást enged a korabeli női budoárok miliőjébe - a rojtok és szalagok, fodrok és masnik világába. Az erény tisztes polgári lányok lévén kiül az arcukra, nézésük "telve van szelídséggel, a büszkeség minden kinyomata nélkül".
Pap Eszter