EGY SZEMÉLYES EMLÉK
Több mint száz évvel a magyar modernizmus klasszikus korszaka után, mind a mai napig a meglepetés e terület kutatóinak talán leggyakrabban megélt alapélménye. „Ilyet még nem láttunk tőle”, „atipikus”, „más, mint az eddigiek” – sokszor halljuk és mondjuk, még a legnagyobbak, a legalaposabban feldolgozott életművek egy-egy frissen felbukkant, korábban évtizedeken át lappangó darabja előtt állva is. A hiányzó vagy hiányos monográfiák, a történelmi drámák pusztításai, a gyenge mecenatúra és a közel fél századon át nélkülözött műkereskedelem okozta azt, hogy mind a mai napig évről-évre kerülnek elő olyan festmények a feledés homályából, amelyeket látva szívesen írnánk át korábban publikált tanulmányainkat és könyveinket.
Effajta meglepetést okozott 14 évvel ezelőtt, amikor a magyar vadak többi kutatójával együtt először pillantottuk meg Pólya Tibor Fésülködő akt műteremben című képét. A korábban csak tréfás karikatúráiról és anekdotikus szolnoki életképeiről ismert festő kitűnő kvalitású, mellbevágóan látványos és meglepően modern alkotása előtt állva rögtön megszületett a döntés: a festményt annak ellenére beemeljük a magyar vadakat bemutató, tervezett kiállítás anyagába, hogy az életművet csupán ez az egy mű fogja képviselni a tárlaton. Ráadásul akkor még egyetlen olyan adatot sem ismertünk, amely a fiatal Pólya Tibort összekötötte volna a fauve festők francia vagy magyar csoportjával. A szemünkre hagyatkoztunk, nem tehettünk mást.
A munka haladt előre, s idővel ez a hiányzó láncszem is előkerült. 2004. október 20-án a szakma-szerte csak „fauve-maffia” néven emlegetett kutatócsoport tagjaival, Passuth Krisztinával, Barki Gergellyel, Rum Attilával és Rockenbauer Zoltánnal együtt Kecskemétre utaztunk, hogy a városi múzeum raktári anyagát „vad-szemmel” is átvizsgáljuk. Ekkor már – okulva a megelőző időszak tapasztalataiból – szinte minden festmény hátoldalát megnéztük: adatokra, vázlatokra, elfeledett képekre vadásztunk, olyan információkra és művekre, amelyek tetszhalottként kimaradtak a korábbi művészettörténeti feldolgozásokból. Így történt, hogy egy tetszetősen megfestett, de számunkra akkor érdektelennek tűnő Pólya-festményt, egy korai szolnoki tájképet is rutinszerűen megfordított valamelyikünk. Nem hiszem, hogy az a múzeumi raktár hallott valaha is lelkesebb kiáltásokat. A karton hátoldalán ugyanis Berény Róbert két jól ismert, kapitális festményéről készült gyors, ceruzás skiccet találtunk: Pólya Tibor hevenyészett, de rendkívül kifejező rajzait, amelyek segítségével Berény képeit rögzítette emlékezete számára. Az egyik az életmű mai napig lappangó, csupán reprodukcióról ismert kapitális főműve, a Sziluettes kompozíció, a másik 2003 tavaszán felbukkant Olasz lány aktja. A felfedezés örömét tovább fokozta, hogy stíluskritikai összehasonlítás alapján korábban Pólya aktját éppen az utóbbi Berény-képpel állítottuk párhuzamba, közeli kapcsolatot feltételezve a két festmény és alkotóik között.
PÁRIZSBA ÉS VISSZA
Az 1945 utáni évtizedekben kevés figyelmet kapó, de idén tavasszal végre önálló monográfiával és emlékkiállítással is feldolgozott művészi pálya korai szakasza a mai napig csupán nagy vonalakban rekonstruálható. Szerencsére fennmaradt Pólya Tibor két visszaemlékezése, amely segít felidézni életének e rendkívül izgalmas periódusát. Az 1886-ban Szolnokon született festő családja az édesapa korai halála miatt hirtelen elszegényedett, a korábban igen tehetős família vagyoni összeomlása azonban nem akadályozta meg azt, hogy mind Tibor, mind öccse, Iván a gyermekkoruktól vágyott művészi pályát válassza. A később fergeteges humorával hírnevet szerző nagy bohém, a Japán művészasztal legendás tréfáinak többségét kiötlő festő a következő szavakkal idézte fel ezeket a kalandos esztendőket 1928-ban: „A szolnoki művésztelepen kezdtem tanulmányaimat. Bihari Sándor fedezett fel, majd Fényes Adolf vett pártfogásába, nemcsak mesterem, de atyai jóakaróm is volt. Később víg cimborák közé keveredtem és a munkát kezdtem elhanyagolni. Ezen körülmény hozott aztán abba a helyzetbe, hogy kiváló mesterem kezének súlyával is megismerkedtem, mely kissé magamhoz térített. Szolnokról aztán a pesti iparművészeti iskolába kerültem, de csak egy félévet töltöttem itt, mert, hogy enyhén fejezzem ki magam, tanáraim az iskolából eltanácsoltak. Félév után hasonló sors várt rám az Akadémián is. Így jutottam ki aztán Münchenbe, ahol Franz Stucknak lettem a növendéke és mint fiatal gyerek a Fliegende Blätter [híres müncheni, szatirikus hetilap] művészgárdájába sikerült bejutnom.
Innen vágyam Párizsba vitt. Itt Steinlen iskoláját látogattam. Magamról a párizsi tartózkodásom alatt nélkülöznöm kell a meleghangú megemlékezést, mert nem tanulmányaimban, hanem éjjeleimet nappallá téve inkább Párizs könnyelmű világában igyekeztem virtusokat elérni.”
Pólya párizsi tanulmányútját a Szolnok megyei Független Hírlap 1909. január 2-án megjelent tudósítása alapján tudjuk időben elhelyezni. A cikk szavai szerint „városunk szülötte ... a jövő hónapban Párizsban üti fel műtermét, hogy tanuljon, pénzt, nevet és dicsőséget szerezzen”.
Egy 1922-ben írt, Az Est Hármaskönyvében megjelent önéletrajz arra is némi magyarázatul szolgál, hogy Pólya most bemutatott, meglepően modern alkotását, e felütésszerű művészi indulást miért követte a magyar festők többségére jellemző csendes lehiggadás: „Ebbe az időszakba esett a franciáknak »neoimpresszió« jelszó alatt megindult művészi harca, ami aztán ellenállhatatlan erővel Párizsba csalt és itt a legszélsőségesebb irányzat befolyása alá kerültem, melyet magambaszállásom, meghiggadásom és életviszonyaim letompítottak. Nagy terveim voltak, melyeket aztán a háború, majd a vesztett háború áthúzott.”
FAUVE REMEKMŰ
Pólya festménye a magyar vadak műtermi aktjainak azon csoportjába tartozik, ahol a modell nem az iskolai stúdiumokról jól ismert, kissé merev és erőltetett pózban tűnik fel, hanem a spontán, fesztelen létezés önfeled harmóniáját sugározza. Ez a sokkal intimebb, jóval több személyes érzelmet kifejező képtípus általában kevésbé ad alkalmat a tér- és formatorzítások hangsúlyozására, a női test szerkezetének analitikus megközelítésére, inkább az érzékiség, mint az elemző logika sugárzik belőlük. Ezt érezzük Pólya festményénél is: a szépítkező, mosakodás után haját kontyba fogó lány ábrázolása a néző fantáziájában önkéntelenül kilép a pillanat zártságából, egy intim, sőt erotikus képzeteket keltő történet művészi reprezentánsává válik.
Pólya 1910-ben készült festménye közeli rokonságban áll Berény Róbert korábban említett, 1907-es kompozíciójával, az Olasz lány aktja című képpel. Közös jellemzőjük a laza ecsetjárás, a látni engedett hordozó, a modell testének hangsúlyos, fekete kontúrozása és a plasztikus részletek zöld árnyékolása, amely a kor modern festőinek eszköztárában szinte a leghatásosabb, védjegyszerű eszköz volt a hagyományos ízlésű polgárok meghökkentésére. A kitűnően szerkesztett, színben és ritmusban harmonikus egységet alkotó kompozíció tökéletes bizonyítéka annak, hogy a Fényes Adolf kezei alatt elsőrangú tapasztalatokat szerző fiatal festő egy rövid, csupán egy-két évig tartó periódus erejéig a kor legmodernebb festőivel párhuzamos úton haladt. A Fésülködő akt műteremben ennek az erőtől duzzadó művészi „felütésnek” meglepően magas színvonalú emléke: egy később más útra térő festő fiatalkori remekműve, az életmű egyszeri és megismételhetetlen csúcsa.
Molnos Péter