PILLANTÁS A MŰTEREMBE
A magyar festészet történetének egyik legszebb műteremfotója a nyolcvan éves Pesti Napló 1930-ban kiadott ajándékalbumában jelent meg: Patkó Károly hórihorgas alakja élesen kirajzolódva tűnik fel egy festőállványra tett, fehérre alapozott vászon előtt, tőle jobbra, vakító világos köntösben egy fiatal lány, talán a készülő mű leendő modellje ül. Balra fiókos festőszekrény, a háttérben három befejezett kompozíció látható: a fehér vászontól balra egy olasz táj apró részlete bukkan elő, jobbra pedig az egész életmű két csúcspontja, az 1930-as Hajóácsok és az egy évvel korábbi Fésülködők című festmény tűnik fel.
A pazar fénykép három másik társaságában a Római Magyar Akadémiában folyó művészi munkáról tudósította az album olvasóit. Patkó mellett Molnár C. Pál és Pátzay Pál műtermeibe is betekinthettek az érdeklődők, s az Akadémiának helyet adó Palazzo Falconieri Tiberis felőli homlokzata is feltűnt a képek sorában.
A Bethlen-kormány tudatos külpolitikai stratégiájának fontos eleme volt, hogy a Trianon után elszigetelődött, majd külkapcsolatait félénken újraélesztő ország a világ fővárosaiban állami ösztöndíjasokat fogadó, kulturális intézeteket hozzon létre. Ennek a hálózatnak egyik legfontosabb oszlopa volt a művészeknek, nyelvtanároknak, történészeknek és papoknak ideiglenes otthont adó Regia Accadémia d’Ungheria, a római Collegium Hungaricum. A Via Giulián álló, Borromini által tervezett barokk palotát 1927-ben sikerült megszerezni az olasz államtól. A Római Magyar Akadémia kinevezett kurátora 1928-tól a korszak egyik legjelentősebb, s talán legnagyobb hatású művészettörténésze, Gerevich Tibor volt, aki tudatosan, markáns kultúrpolitikai vonalat képviselve fáradozott egy jellegzetes „római magyar stílus” létrehozásán. Stíluseszménye a klasszikus itáliai hagyomány által megihletett novecento italiano volt, s úgy vélte, ez az irányzat alkalmas leginkább az építésszettel „szövetséget kötő” falképfestészet segítségé- vel a színvonalas közösségi művészet megteremtésére. Minden bizonnyal Gerevich döntése volt az is, hogy az első, 1928-ban érkező ösztöndíjas évfolyamba meghívta a magyar újklasszicista törekvések négy kiemelkedő személyiségét, Patkó Károlyt, Szőnyi Istvánt, Aba-Novák Vilmost, valamint a szobrász Pátzay Pált. Míg ők, a számos sikert maguk mögött tudó művészek pályázat nélkül, mintegy felkérésre foglalták ideiglenes római otthonaikat, addig a többiek éppen hogy csak befejezték a budapesti Főiskolát, mikor elnyerték ösztöndíjukat.
RÓMAI HONFOGLALÁS
Bár Patkó esetében a római indulás pontos körülményeit nem ismerjük, feltehetően Aba-Novákhoz hasonlóan ő is 1929 januárjában érkezett az olasz fővárosba. A remélt ideális állapotok helyett mostoha körülmények fogadták a beköltöző művészeket. A Collegium Hungaricum épülete, a 17. században emelt Palazzo Falconieri alkalmatlan volt új funkciójára, így teljes belső átalakításra és alapos renoválásra szorult. Az első hónapokban a központi fűtés, lift, új víz- és elektromos hálózat kiépítése folyt, s ez megakadályozta az egyes lakószobák elfoglalását és az alkotó munka zavartalan elindulását. A palota mellett új műteremházat terveztek, s annak elkészültéig, egészen május elejéig a művészek a palazzo már befejezett, északi világítású traktusában dolgozhattak. Az ösztöndíj csupán műtermet, modellhasználatot, ellátást és havi 300 líra költőpénzt tartalmazott, ami igen szerény megélhetést biztosított a művészeknek.
Aba-Novák leveleiből tudjuk, hogy a festők az első hetekben a város műemlékeit és képtárait bújták, általában csak február végén kezdték el a munkát. Nyilván az egymáshoz közeli alkotás is inspiráló lehetett, de az igazi revelációt egy nyári tanulmányút jelentette számukra. Aba-Novák és Patkó augusztus elsején találkoztak Perugiában, ahonnan kiindulva másfél hónapon át „kószáltak” Umbria lenyűgöző tájain. Szeptember 15-én visszatérve Rómába, Aba-Novák a következő szavakkal számolt közös útjukról egy közeli barátjának: „Két napja újra Rómában vagyok, miután 3 hétig Umbriát kószáltam, Perugia, Assisi, Arezzo (rajzolva) és három hetet az Adria partján Francavilla al Mare és San Vitoban töltöttem, Patkó Carollal együtt. (…) Színes vitorlák, színes halász kosztümök! Narancs, ordító kék! Sajgó zöld! Gyönyörök tébolya! Ezeket a dolgokat raktuk papírra, hogy a római, immár elkészült műteremben mindezt realizáljuk, hogy majdan idővel, éspedig remélem rövidesen pénzzé tegyük, egyrészt a szenvedő emberiség, másrészt a mi javunkra.”
EGY FŐMŰ SZÜLETÉSE
Patkó nagy valószínűséggel ezekben a őszi, lelkes munkával telő hónapokban festette meg a most bemutatott alkotást. A haját fésülő vagy tükör előtt szépítkező nő témája a húszas évek elejétől kezdve nagy népszerűségnek örvendett a klasszikus hagyományt újra piedesztálra emelő Szőnyi-kör művészeinél. Az általában egy-két mellékalak beiktatásával csoportkompozíciókká fejlesztett képtípus több évszázados művészettörténeti tradícióba illeszkedett, reneszánsz előzményei minden bizonnyal közvetlen mintát is jelentettek Patkó számára. A kompozíció bal szélén látható vörös függöny összetett szimbólumrendszeréből a motívum elválasztó-összekötő funkciója és az ebből kibomló jelentésrétegek dominálnak: az elhúzott drapéria fokozza a jelenet intimitását, a nézőt szinte észrevétlenül a titkokba bepillantó voyeur szerepébe helyezi. Ezen kívül természetesen a két szféra határát is jelzi: a látvány színpadiasságát fokozva a kép és a valóság közti különbségre, a pillanat hétköznapisága és a műalkotás időtlensége között tátongó szakadékra is utal. Patkó képének egyik legizgalmasabb leleménye az a mód, ahogy sikeresen formál klasszikus szépségű, múzeumi súlyú, időtlen jelenetet két alakjából, miközben néhány részlettel saját korát is beemeli a kép asszociációs terébe. A tökéletesre csiszolt kompozíció, a kiegyensúlyozott testtartás, a kezek beállítása, a nyugodt ritmus, a szoborszerű plasztika és a főalak elmerengő tekintete kiszakítja a nézőt a jelenből, miközben a csendéleti részletek, a jellegzetes, fényesre politúrozott Art Deco asztal a parfümös üveggel annyira hangsúlyos korjelző tárgyak, hogy egy csapásra visszacsempészik a mű megszületésének korát az ábrázolás befogadójának gondolatai közé.
Ez a klasszikus időtlenség, a reneszánsz hagyományból kiinduló hangsúlyos figurális irányzat – talán az avantgárdból való kiábrándulás következményeként – a húszas évek folyamán egész Európát meghódította. Patkó képének párhuzamai éppen úgy megtalálhatók az olasz novecento képviselőinek életművében, mint ahogy Picasso 1920-as években festett klasszikus ihletésű, robosztus nőalakjai is a festői gondolkodás rokonságára utal. Az analóg vonásokon túl azonban a Fésülködésnek van egy izgalmas, egyéni karakterisztikuma, ami feltehetően összefügg a Kállai Ernő által sokat emlegetett, jellegzetes magyar, érzékiségre törekvő művészi habitussal. Bár az alakok plasztikája szinte Ingres klasszikus, szoborszerű letisztultságát idézi, a színezés és a faktúra terén ennek ellenére kitör a bővérű, áradó festői talentum. A rendkívül finom tónusátmenetekkel formált testeken, a drapérián és a szűk kulisszát lezáró háttéren a villódzó reflexek felrakása cézanne-i örökségre utal, miközben a lendületes bekarcolások és a vattásan feltett foltok a legapróbb szegletig mozgásban tartják a felületet. Patkó mintha versenyre kelne Aba-Novák kimeríthetetlen gazdagságú, reliefszerűen megmozgatott festői technikájával: olyan csemegét ad a szemnek, amelyen a kompozíció befogadása után is bőven akad gyönyörködni való.
Patkó Károly Fésülködés című festménye az életmű egyik, ha nem a legjelentősebb és legszerethetőbb darabja, amely
– Aba-Novák néhány monumentális kompozíciója mellett
– a római iskola első korszakának magasan kiemelkedő képviselője.
Molnos Péter