Proveniencia
Izraeli magángyűjtemény
Az 1950-es évek végén Ország Lili még nem találja önmagát. Makacsul cipeli falait, a falakat, amelyek benne élnek, de eddig bárhogy jelenítette meg azokat, mindig bezárták, mindig fojtogatták. Korábban a klasszikus szürrealizmus hangján szólaltak meg vallomásai. Feloldhatatlan szorongás és iszonyatos magány jellemezte ezt a korszakát. 1956-ban már túlságosan rutinszerűnek érezte az alkotást, s a szűknek talált ortodox szürrealizmus teréből át akart jutni egy oldottabb képi világba. Ezután néhány síkra komponált képén szinte élve eltemette magát. Itt a falak mint földrétegek borították be múmiaszerű alakját.A képileg átélt borzalmak elől így az álmok világába menekült, oda, ahol jó barátja Bálint Endre már jó ideje oltalmat talált. Művészetük most került legközelebb egymáshoz. Lelkének legmélyebb pokoljárása után Ország Lili az enyhet adó feloldást a transzcendens irányába kereste. Ikonos korszakában szakrális szimbólumokat festett szorongásainak fagyos falára, s a szentképek meleg arany színeivel oldotta fel azokat. Vajda Lajos és Bálint Endre világát idéző struktúrák vetültek a falakra, egyre elvontabb és többértelmű jelentést hordozva, mígnem az absztrahált alakzatok lassan azonosultak magával a fallal. A csoda ekkor következett be. Már nem mítoszokat akart megjeleníteni a falakon, hanem maga akart mitikus falakat építeni, falakat, városokat megjeleníteni, olyan városokat, melyekben úgy érezte, valaha benne élt. Végre megtalálta a szorongások falaiból kivezető utat: "festés közben úgy éreztem, valami varázslatos, furcsa képességem támad: én a XX. század magasságából, és annak kíváncsiságából és annak kíváncsiságával lenézhetek az emberiség múltjára. Megláthatom ott lent a múlt rétegeit, romvárosok alapfalait. Bejártam az idő mélységeit és kiszabadultam a falak közül, mert föléjük tudtam emelkedni."
1959-ben megfesti az Iszfaháni mesét, majd 1960-ban az Aranyvárost több változatban. Ezzel megkezdődik városalalaprajzos korszaka. E műveire azonban még rávetül a korábbi ikonos világ aranyló fényárja, s a munkásságában csak itt, elszigetelten megjelenő keleti színorgia. Így az Ország Lili életművét meghatározó városalaprajz sorozat első igazi darabjának az itt szereplő Fent és lent című művet kell tekintenünk.Az Aranyváros ellenpontozásaként megszületett alkotásban már megjelenik a pusztulástól, az elmúlástól féltő országi attitűd. A kép alsó részén még az ikonos hatást jelző kőstruktúrák építik fel az "aranyvárost", mely már felveszi a későbbi művek visszafogott szürkéit, barnáit. Ország Lili egyre mélyebbre hatolva az idő folyamában már kiigazodik az elhagyott városok útvesztőiben, ókori poliszok romjaiban, hogy ezáltal megidézze a letűnt sorsokat, elpusztult mítoszokat, kultúrákat. A megkopott, elhalványult városfalak szürkeségében ez a pusztulás rejtőzik. A csend, a kő, a körvonalak, s egy fekvő múmiaszerű alak, ez mind, ami itt lent maradt. Fent az aranyló Napot felváltja egy vészjósló sötét korong, benne romok, sírkőszerű alakzatok, s e napfogyatkozásban szétterül az elmúlás.Az éteri háttér világosságában kifakulnak, szinte feloldódnak a kövek, az alaprajzok, s végérvényesen mindent felemészt a felejtés. "Ország Lili művészete: az emlékezni akarás - írja Bálint Endre - emlékezni jelek eredendő értelmére. Emlékezni a jelent a múlttal összekötő tartalmakra. Még pontosabban az ő jelenét meghatározó tartalmakra." Az alkotó e művel rátalált gyökereire, művészi biztonságára, s ezek után robbanásszerű munkakedvvel ontotta magából azon alkotásait, melyek oly egyedivé tették.Ezt az életműben döntő szereppel bíró művet csak egyszer láthatta a közönség, 1966 novemberében Tel-Avivban, a Hadassa "K" Klachkin Galleryben. Ott vásárolták meg és így maradt ott, az ősi civilizáció földjén. Most, több mint negyven év múltán, a kép visszajutott oda, ahol annakidején egy kivételesen tehetséges magyarországi zsidó nő keze által megszületett.
Kolozsváry Marianna