Irodalom
Lázár Béla: Csók István. Pécsi Napló, 1911. december 24., 50–53.
Ybl Ervin: Csók István jubiláris kiállítása. Budapesti Hírlap, 1935. január 6.
Farkas Zoltán: Csók István. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1957.
Bálványok és démonok. Csók István (1865–1961) festészete. Szerk.: Gärtner Petra – Király Erzsébet, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2013.
A müncheni iskolázottságú, Párizst ostromló Csók István az első világháború előtti években rendszeresen felbukkant Mohácson. Bár elsősorban a közeli sárközi falvak és a tiritarka sokácok jellegzetes népi világát kutatta, nem tudott ellenállni a látványos természeti jelenségeknek sem. Hosszú párizsi és rövid nagybányai tartózkodása alatt látta a plein air új festészeti diadalútját. A Pécsi Naplóban közölt hosszú portrécikkében a neves művészeti író, Lázár Béla emlékezett meg a századfordulón induló kísérletezéseiről: „Ott künn, Mohácson, Baranya megyében, Tolnában, ahol járt, sokáig kínlódott, míg megszokta a levegőlátást. Elvégre tizenhét esztendeig formalátáshoz szokott a szeme s a napfény formafelbontás erejét megérezni s megéreztetni, a világot a színfoltokból újra felépíteni, a reflexek kikeresésével a formákat megteremteni, ami mind a plein air festés dogmája, csak lassan és nehéz munka árán tanulható meg. […] Nagy munkát végzett, mert a múltjával került ellentétbe, s el kellett előbb felejtenie mindazt, amit addig – évtizedes gyakorlattal – megszerzett, újra látni, újra érezni kellett tanulnia, más színeket keverni, más palettát találni, szinte új szemet keresnie. […] A mindent összehangoló levegőtónus következetes végigvezetésének meghódításáért sokáig kellett viaskodnia.” Az 1905-ben készül, most vizsgált kép arról tanúskodik, hogy Csók pár év alatt tökéletesen elsajátította a plein air leckéjét. A szélvihar űzte felhők turneri elevenséggel kavarognak a víz felett. A Duna játékos okker-kék-fehér ecsetvonásokkal hullámzik. Ybl Ervinnek a kései Balaton-képek kapcsán írt gondolatai kívánkoznak ide: „Itt nincs semmi határozott forma, csak víz és lég, változó színjátékaiknak Csók tökéletes szabadsággal áldozhatott. Eltűnik a figurális motívum, melynek formáit, rajzát, szerkezetét színekkel is éreztetni kell, egyedül valeurérzéke, a színbenyomások finomságainak értékelése […] akárcsak Turnernél, Whistlernél és Monet-nál, akik életük végén szintén ilyen színszimfóniákat festettek.”