Revue négre
Az élveteg erotikára kinyíló első világháború utáni korszak nyugati hőseit – kétezer évvel Kleopátra után – ismét elbűvölte az afrikai szépségideál. A 19. század még vásári látványosságként mutogatott egy fekete nőt, méltatlan módon hurcolva körbe a kontinensen. Az 1920-as években viszont, az amerikai szórakoztatóipar hatására, az afro-amerikai művészek meghódították a színpadokat, a jazz zenészektől a lenge szoknyás táncosokig. Az utóbbi műfaj vitathatatlan királynője, Josephine Baker volt, a Saint Louis-i fekete leány, aki 1925-ben, az art deco születésének éveben érkezett meg Párizsba. A hajlékony testű, sötét bőrű amerikai táncoslány elbűvölte a sokat látott éjszakai mulatók közönségét egzotikus szépségével, banánszoknyájával, közvetlen játékosságával és modern revütáncával. A „Bronz Vénusznak”, „Fekete Gyöngynek” és „Kreol Istennőnek” is nevezett művésznő Revue négre című előadásával végigturnézza egész Európát. Rövid haj, széles mosoly, meztelen test, dzsesszes ritmusra kiforduló végtagok – mintha Batthyány Gyula fekete modelljéről olvasnánk.
Art deco szépségideál
Batthyány az 1920-as években kiforrt stílusában, jellegzetes, hajladozó-ruganyos vonalakkal festette meg a fekete női aktot. A gyűrődésekkel teli, az ágyvégi párnánál már-már organikus hullámot vető fehér vánkoson ül – a létező legerősebb színkontraszttal – az ébenfaszínű modell. Manierisztikusan megnyújtott teste keresett pózban mutatja magát. Kihívó módon teljesen meztelen, de a fehér magas sarkú cipőt még az ágyba is magával vitte; attraktívan sminkelt arcát hátrafordítja, várakozó, hívogató fejmozdulattal néz kifelé a kép teréből. Rövidre vágott haja, brillantinnal lesimított tincsei, élénk rózsaszín rúzsa és magasra húzott szemöldöke tökéletesen megfelel az art deco szépségideáljának. Az arisztokrata Batthyány pontosan ismerte a kor eszményeit. Ahogy 1932-es cikkében kifejtette: „A mai szépségideál a magas, vékony, már a fiúhoz hasonló nő. (…) A fiús, fölöslegmentes, kisportolt női testek olyan magas kultúrát sugároznak ki magukból, olyan távolodást a nő, mint préda fogalomtól, hogy csak nagyon kifinomodott szépérzékű emberben keltenek erotikus vágyat.”
Fekete divat Európában
A most vizsgált festmény erotikus kisugárzása tagadhatatlan, még akkor is, ha a korszak hétköznapi budapesti nézői számára, még nehezen volt befogadható ez az új szépségeszmény. A fekete testtől való kissé riadt, korabeli nézőpont jól érzékelhető Reiter László (szintén képzőművész) 1926-es cikkében: „A háború előtt a négerek iránti érdeklődés még szórványos jelenség volt Európában, művészetükkel csak néhány különc párisi festő és író foglalkozott, a közvélemény munkáikat nem is tekintette művészetnek (…). A háború alatt a francia fronton harcoló rézbőrüek közelébb hozták pszichéjükét az európai kultúrához, a győzelmi mámorhoz pedig már ők szolgáltatták a tomboló zenét. Ma a csokoládékölykök ritmusa diktálja a szédült tempót és táncaik hidat vertek képzőművészetük megértéséhez is. Európában néger divat van és Párist kell értenünk, ha Európát emlitjük, Párisban betűk garmadája népszerűsíti a néger zenét, táncot, művészetet. A repülőgép, a rádió, az automobil és a relativitás tana mellett a néger szobrász ma a professzori elméletek legtöbbet vitatott problémája.”
Dekadens „néger meztelenség”
„Az arisztokratának mindig s mindenben a szépséget kell szolgálnia” – jelentette ki Batthyány 1943-as interjújában, a dübörgő háború árnyékában. A gróf nagyúri világa akkor már elmúlóban volt. A legelőkelőbb főrendi családba született festő élete addig kényelmes keretek között csordogált. A művészetet értő és szerető Andrássy-rokonság révén fiatal korában felfedezték rajztehetségét, és egy kiváló magántanárt fogadtak mellé, Vaszary János személyében. Az Európa-szerte a legjobb szalonokban forgolódó festő sajátos stílusnyelvet alakított ki, a szecesszió és a Vaszary-féle franciás festőiség ötvözésével. Az 1920-as és 1930-as évek ünnepelt társasági festőjévé vált, a pesti szépasszonyok hosszú sora örökíttette meg magát hajlékony ecsetjével. A kor konzervatív közönsége ugyanakkor meglepve látta, ahogy vásznain alakot öltöttek az art deco androgün erotikát lehelő modern szépségei. Ahogy Jajczay János borzongott – a jellegzetes fekete modelleket is említve – a Magyar Kultúra hasábjain: „Oh, ha a lelke mélyére nézhetnénk, megtalálhatnók indulatainak, érzéseinek, érzéki furcsaságainak, néger meztelenségének, (…) dekadens, gyötrő és hátborzongató indítékait.”
Afro diadal
Nehéz elhinni, hogy Batthyányt – miként Jajczay feltételezte – valami rejtett szándék vezérelte volna, mikor megfestette például a most vizsgált fekete szépséget. Az ars poetikával felérő korai gondolatai is ellentmondanak ennek: „Könnyűszerrel, de biztos készséggel megjeleníteni a lét napos szépségeit: ez művészi ideálom. A bánat, a nyomorúság, minden, ami leverő és rosszuleső, nem valók megörökítésre. Legyen a képzőművész az emberiség kiválasztottja, ki csak a szépet, színeset, gazdagot, illatosat látja.” Az idős grófot ugyancsak meghurcolta a történelem, gondtalan életet biztosító kastélyait a kommunizmus az ÁVH börtönére cserélte. Festészete nyom nélkül tűnt el a művészeti közéletből. A szecessziót újrafelfedező 80-as évek csodálkozott rá, hogy egykor létezett egy festő gróf a két világháború között, majd a rendszerváltás utáni műkereskedelem emelte ismét ünnepelt sztárt-státuszba. Művészetének mélységeit jelzi, hogy a legszebb magyar fekete képmások kötődnek a nevéhez, ami életművét különösen értékessé teszi abban a korban, ami – lásd az amerikai vagy brit kortárs képzőművészetet legfrissebb trendjeit! – az afro-amerikai, illetve afrikai kortárs festők diadalmenetétől hangos.