Kontuly Béla az első ösztöndíjas művészcsoport tagjaként töltött két tanévet 1929-30-ban a Római Magyar Intézetben. A magyar művészeti folyóiratokban megismert olasz Novecentismo alkotásait eredetiben itt látta először. A még stíluskereső festőt lenyűgözte, ahogy ezek a művek együvé forrasztottak klasszikumot és modernséget, demonstrálva az avantgarde utáni korszak igényét a klasszikus műveltség és a realizmus korszerű, immár a formabontó kísérleteket is magába olvasztó újragondolására.
1930 körül a magyar művészetben már évtizedes hagyománya volt az újklasszicizmusnak. A Szőnyi-kör - mely összekötő szerepet játszott az 1919-20-szal kiiktatódott magyar avantgarde és az új formai követelmények között - vezető mesterei éppen Kontulyval egy évben nyertek stipendiumot Rómába. Kontuly főiskolás évei alatt készített grafikái arról tanúskodnak, hogy inkább e kör "múzeumi festészete", semmint kubo-futurista előadásmódja tett rá mély benyomást. Rómában Sironi, Oppi, Casorati festészetében is - a monumentalitás, az összegző szín és formaképzés mellett - a reneszánsz alkotásokból ismerős attribútumok, környezeti elemek felhasználási lehetőségei vonzották. Külföldi tapasztalatait kamatoztatva 1930-40 között alkotta meg új kompozícióit és arcképeit, amiken a jelképpé magasztosult tárgyak és a rendkívül érzékenyen válogatott színek egy kemény, objektív képi világot teremtettek. Ez a kifejezésmód az egyik legtökéletesebb hazai példája lett az 1920-30-as években Európa szerte korjelenséggé vált realizmusnak.
Az 1937-ben festett, elegáns leányarckép jellemző darabja Kontuly biztos technikai felkészültséget, színérzéket és stílusérzéket mutató érett művészetének. A fotel zárt, geometrikus felépítése, architekturális befoglaló formaként való megjelenítése, s főként erős síkban tartása még a római ösztöndíjat követő néhány év alkotásaira emlékeztet. A figura homogén színfelületek által tagolt képi térben foglal helyet. A mozgalmas redőzetű ruhában, fényben megcsillanó loknikkal, pontosan kidolgozott, szinte tárgyi mivoltában ábrázolt lányalak a művész 1936-37 folyamán kikristályosodott stílusát jelzi. Miután ekkoriban magántanítványaival rendszeres természettanulmányokat folytatott, "valósághűbb", plasztikus modellálásra törekedett. Az atmoszférikus hatások helyett azonban a racionálisan mérlegelt színkompozíció teremti meg a kép egységét. Kontuly legnagyobb erénye itt mutatkozik meg - színérzéke, melynek révén - a kontraszthatás és a dekorativitás mellett - a telt színek legfinomabb különbségeire építve volt képes meghökkentő térhatást elérni.
Az európai realizmuson belül a Novecentismo, melyből Kontuly a leginkább merített, a tárgyiság hangsúlyozásában elsősorban nem az esetleges, a tökéletlen, a groteszk sokszor társadalomkritikai élű felmutatására törekedett. Az ábrázolt tárgyiságon túl többnyire képzelt és idealizált valóságot mutattak be. Főként a modell érzékletes tekintetén, mozdulatán keresztül. Vagy klasszikus figurális kompozíciókat alapul véve (esetleg egyenesen allegóriát ábrázolva, mint Funi), közvetlenül utaltak vissza az itáliai gyökerű európai művészet (és kultúra) nagy korszakaira, ideáljaira.
Kontuly sem verista módon koncentrált a tárgyi valóságra. A tárgyilagos bemutatáson keresztül (elsősorban a gyermekjátékok attributív szerepeltetésével) egy másik valóságba illesztette be modelljét, a gyermekek játék-világába. A kislányt egy hatalmas cinóberpiros fotel - olykor a reneszánsz festményekről átemelt drapéria (Csíkosblúzos lány, Kieselbach Gyűjtemény) - vágja el a környező világtól, körülöleli, s játék babának tűnteti fel, amint divatos fehér, ünnepi öltözékében, fürtökbe rendezett aranyhajában a masnival, mesterkélt tartásban ül. A merevséget, melyet mintha fényképész kamerája kényszerítene rá, a könnyedén felhúzott lábak és a szelíd, poétikusan ábrándos arcvonások sem enyhítik. A kép hangsúlyozottan nem természetes élethelyzetet örökít meg. Kontuly felfogásában ugyanis a művészet nem egy időpillanatot rögzít, hanem a megalkotottságról, a szellemi atmoszféra megteremtéséről, a tárgyhasználat átírásáról, ismerős tárgyi világok új kontextusba helyezéséről szól.
Érdekes módon ennek a festészetnek nem az arisztokrácia vagy a nagypolgárság volt szenvedélyes gyűjtője, megrendelője, hanem a városok és az államigazgatás vezető tisztviselői, szakemberei (jogászok, építészek). Kontuly arcképei őket és családtagjaikat ábrázolják, legtöbbször díszruhájukban, munkaeszközeikkel vagy játékaikkal körülvéve. A latin nyelvű, életkort jelző régies felirat éppúgy jellegzetes kelléke ezeknek a képeknek, mint a modern életvitelt jelző art deco bútorzat. Ez a megrendelői réteg ugyanis nemcsak hagyománytiszteletének, de divatos életvitelének a bemutatására is törekedett, hogy életszeretete éppúgy, mint társadalmi pozíciója kifejezésre jusson.
Bizzer István