Paál László most vizsgált tájképe igazi csemege az igényes műgyűjtők számára: kiemelkedő kvalitású műalkotás, kiváló állapotban, tekintélyt parancsoló provenienciával és hosszan sorolható kiállítási jegyzékkel. Majd másfél évszázados története, mely végül e mostani aukcióig vezetett, a fellelhető adatok alapján főbb vonalaiban rekonstruálható. A kép Paál László halála után a festő műtermében maradt, így tehát része volt az összesen mintegy 65 műalkotást számláló hagyatéknak. Munkácsy és műkereskedője, Sedelmeyer árverésen kívánta értékesíteni a festményeket, hogy ennek remélt bevételeiből egyenlítsék ki Paál felhalmozódott adósságait. Az aukciót a neves Hotel Druotban, 1880. április 21.-én tartották meg, egy Mayer nevű műkereskedő közreműködésével. A vevők között volt az ifjabb Dumas, Zola, természetesen maga Sedelmeyer, de a képek zömét Mayer vásárolta meg. A most vizsgált festmény bal alsó sarkában található, vörös színű "VENTE DE PAÁL" pecsét bizonyítja, hogy a mű a hagyatékban volt, s így minden bizonnyal az árverés tételei között is szerepelt. A vevő kilétét ma még homály fedi, s a festmény további sorsa sem követhető nyomon, mintegy négy évtizeden keresztül. Annyi bizonyos, hogy a Paál László művészetét újra felfedező Lázár Béla, 1903-ban kiadott monográfiájában még nem említi, így valószínűleg a könyv kiadásáig nem sikerült nyomára bukkannia. A magyar műértő közönség először 1925-ben láthatta, az Ernst Múzeum, Munkácsy Mihály és Paál László műveit bemutató kiállításán. A festmény a katalógus tanúsága szerint ekkor már "Fruchter Lajos úr tulajdona" volt.
Fruchter a két világháború közötti korszak egyik legjellegzetesebb gyűjtője volt. Rokonszenves egyénisége, páratlan kollekciója sokakat terelt a művészet felé. Talán csak Oltványi-Ártinger Imre jelentősége mérhető hozzá, kettejüket méltán nevezhetjük - a modern magyar festészet területén - 20. század legjelentősebb gyűjtőinek. Fruchter java részt a harmincas évek során építette ki - elsősorban a Gresham kör művészeire koncentráló - kollekcióját, melyet Tigris utcai villájában az érdeklődő nagyközönség számára is hozzáférhetővé tett. A korszak talán leghíresebb német művészettörténésze, Julius Meier-Graefe éppúgy lelkes látogatói közé tartozott, mint Oskar Kokoschka, s persze a magyar festők és műtörténészek színe-java. Villája élénk és inspiráló társasági életnek adott teret, visszaemlékezése elénk idézi az összejövetelek páratlan hangulatát: "egyesek, akik ezeken a találkozásokon nem vettek részt, gúnyosan, de lehet, hogy találóan úgy nevezték őket, hogy . Szóvivője ezeknek az összejöveteleknek Oltványi Imre volt, a viták főszereplői Hoffmann Edith és Pátzay. Olykor-olykor Szőnyi is beleavatkozott. Bernáth Aurél majdnem soha. Színes délutánok, melyeket néha idegenek jelenléte is tarkított. Nagyon vigyáznunk kellett, hogy kit látunk vendégül, nehogy az összejövetelek harmóniája megzavartassék. Kivételt csak azzal tettünk, akiről feltehető volt, hogy ügyünknek megnyerhetjük, illetve átnevelhetjük az új képek barátjává
"
Kevésbé közismert azonban, hogy a modern magyar piktúra e kivételesen elszánt mecénása, gyűjtői pályája első felében, párját ritkítóan gazdag és értékes klasszikus kollekciót állított össze. Gyűjteményének nagyságára és kvalitására jellemző, hogy Péter András, a korszak neves művészettörténésze mintegy ötven oldalon mutatta be 1931-ben, a Magyar Művészet című folyóirat hasábjain. A húszas években kiépített kollekció a 19. és a 20. század elejének nagy magyar mestereire koncentrált. Gyűjteményében többek között id. Markó Károly, Székely Bertalan, Színyei Merse Pál és Mednyánszky Károly képviselte a hazai tájképfestészet hőskorát, s persze a korszak két legnagyobb magyar festője: Munkácsy Mihály és Paál László. Utóbbi négy fontos művel is képviseltetve volt, melyek közül a most vizsgált alkotást Péter András a következő szavakkal méltatott: "Paál László 1871 októberében festette a Falu vége c. képet, amelynek keletkezési helyét azonban - a kivehetetlen felirat miatt - nem ismerjük, a holland jellegű sík tájék és a dátum azonban valószínűvé teszik, hogy a festmény valamelyik Beilen környéki faluban készülhetett
(A képen) a motívum dominál és ez esetben olyan motívum, amely a hozzá való alkalmazkodás esetén a leghevesebb temperamentumot is kontemplációra kényszeríti. Ez a kontemplatív jelleg adja meg a Falu vége alaphangját s Paál festői szemléletének a természethez való közelségére jellemző, hogy a megjelenítés stílusában, módszerében is alkalmazkodik az ábrázolandó természeti jelenség jellegéhez. A síkság és az ég zöld-szürke harmóniájának összehangolása, a széles, nyugodt ecsetkezelés teljesen megfelel a hollandi táj nyugodt, hűvös hangulatának s egyben megmutatja a romantikus és festői realista művész szemléletének és egyéni megjelenítési képességének minden értékét."
A művészettörténészek a most vizsgált tájképet szinte kivétel nélkül Paál László művészi fejlődésének fontos állomásaként elemezték. A magyar magángyűjteményeket legjavából válogató, 1981-es, MNG-beli kiállítás katalógusában, Bodnár Éva a következő szavakkal ecsetelte a kép fontosságát: "E korai festménye - mely 1871 októberében, második hollandiai útja során készült - nemcsak művészeti kvalitásai miatt jelentős, hanem igen fontos Paál stílusának alakulása szempontjából is. A bécsi korszak szárazabb, rajzosabb kötöttségétől Beilenben szabadult fel és itt alakult ki a természetet nagy egységes színfoltokban érzékeltető látásmódja. A síkság és az ég zöld és szürke színének összehangolása, széles ecsetkezelés jellemzi alkotását, melyen már érződik a bontakozó jó kolorista biztonsága, egy-egy merészebb, de a mű harmóniáját meg nem bontó élénk színfolt, a felvillanó fehérek alkalmazása. A borongós, őszi táj hangulatát mély átérzéssel ragadta meg."
A kép intim tájszemlélete, stílusának lágy, érzéki festőisége mindazon művészi élmények mély megértéséről tanúskodik, melyek Paál Lászlót hollandiai tanulmányútjáig megérintették. 1866-ban vették fel a bécsi Akadémiára, ám mestere, Albert Zimmermann helyett - aki az aprólékos, ám meglehetősen száraz természetmásolás fortélyaira oktatta - az igazi, stílusformáló élményt egy 1869-es müncheni kiállításon tapasztaltak jelentették számára. Itt találkozott először Gustav Courbet, és a barbizoni festőnemzedék, Théodore Rousseau, Millet, Corot, Dupré és Daubigny műveivel. Szembesült a francia művészek új tájszemléletével, melyben a festő a természetből már nem konstruál önkényesen vagy éppen megcsontosodott akadémiai elvek alapján heroikus, romantikus színpadot, nem halmozza tele antik vagy középkori romokkal, mert rátalált a természet minden szegletét átható, minden zugában tetten érhető intim hangulatra, mely csendes kontemplációra sarkall és gyengéden felold a természeti világ nagy egészében. Addig jelentéktelennek tűnő élmények, a világ sokáig figyelemre sem méltatott részletei váltak a festők kedvelt témáivá: az otthon, a kert, vagy - mint képünk is bizonyítja - egy vidéki, magányos ház a falu szélén.
A Münchenben látottak új utakra vezették Paál Lászlót, nem volt tovább maradása az Akadémián, s egy tanulmányút keretében Hollandiába utazott. Bécsben megismert művészbarátjával, Eugen Jettellel járták be Amszterdam, Hága és Harlem múzeumait, Vermeer, Frans Hals és Rembrandt művei mellett a 17. század nagy holland tájfestő nemzedék remekműveit is megcsodálták. Egy kis faluban, Beilenben telepedtek meg, itt töltötték 1870 nyárutóját és őszét, s a következő év hasonló időszakát is. Paál László festészetének igazi karaktere itt bontakozott ki. Elvetette a bécsi Akadémia rajzosabb stílusát, kolorisztikus hajlamai felerősödtek, széles ecsetvonásokkal, foltokban kezdte felépíteni képeit. A párás levegőjű atmoszféra, a helyi színek tompa teltsége, s persze a 17. századi holland tájfestészet nagyjainak - Ruysdaelnak és Jan van Goyennek - munkái a rajzos, részletező felfogás helyett az egyszerű motívumok nagy egységben való megragadása felé terelték. Paál a most vizsgált alkotásnál - mint beileni műveinek többségén - a táj szélesen elterülő, horizontális karakterének megfelelően választotta a kép keskeny, fekvő formátumát, melyet kettéoszt a horizont vonala. A ház középre helyezése szintén a kompozíció nyugodt, statikus jellegét erősíti, melyet azonban az égbolt mozgalmas, lendületes ecsetjárással megoldott felülete élénkít. Paál László beileni képein addig nem látott intenzitással, érdeklődéssel fordul az égbolt, a felhők ábrázolása felé. A Falu szélén is szinte az ég az, mely a táj hangulatát adja, s mely a festő lelki rezdüléseit közvetíti. Az ég, "mely tele van mély, átlátszó, vibráló levegővel, melyben sötét ködöknek, fénynek, árnyéknak és párának gyenge, fátyolozott nyomai hullanak." Kék színét visszhangozza a házikó mellett álló figura ruhája, s az előtér tócsájában is annak fénye, hűvös mélysége csillan meg.
A tragikusan rövid életű, s halála után csaknem több mint húsz éven át gyakorlatilag elfeledett Paál László számára az elmúlt évszázad végül meghozta a feltétlen elismerést. Művészettörténetünk már hosszú évtizedek óta a 19. századi tájfestészet legjelentősebb mesterének tartja, műveinek hatása kimutatható Munkácsy, Jettel, Libermann, Mednyánszky, Fényes Adolf, Koszta József, de még Szőnyi és Barcsay festészetében is. Nevét a barbizoni iskolával foglalkozó külföldi szakirodalom is nyílván tartja. Művészetének értékelésében az elmúlt év a nemzetközi műkereskedelemben is hatalmas áttörést hozott. Néhány hónapja Paál László egyik kiemelkedő kvalitású festménye tartja a magyar képek külföldi aukciós rekordját 160 000 fontos leütési árral.
Molnos Péter