Változatok egy témára
A most aukcióra kerülő alkotás az életmű 1912-es, kiemelkedően gazdag és magas színvonalú művészi termésének legjelentősebb sorozatából való. Ebben az időben Ferenczy már meghaladta korábbi alkotói módszerét, mikor egy-egy kompozíciójának hosszadalmas, körültekintő fejlesztését egyazon vásznon végezte el, újra és újra átfestve a korábbi kísérletek eredményeit. A művész fia, Valér így emlékezik e fontos változás körülményeire: "A helyett, hogy újból s újból átfestette volna a képet, hogy így a neki annyira fontos fejlesztést magán a vásznon végezze el: most rajzokat csinált, amelyeken a sötét hátteret tintával festette be, hogy a kép folthatása máris előtte álljon, azonkívül magát a képet is többször megfestette, vázlatosan, sőt nem is mindig vázlatosan, előtanulmányként a végleges műhöz...". Az új alkotói módszer következménye, hogy az Est című kompozíció öt változatban készült el. Kettő közülük kisebb méretű vázlat, három pedig méretben megközelítőleg azonos. Utóbbiakból nehéz volna kiválasztani a képépítés folyamatának végső állomását, annyi azonban bizonyos, hogy míg 1913-ban, a festő gyűjteményes kiállításán valamennyi változat közönség elé került, addig egy évvel később, a Szépművészeti Múzeumban rendezett tárlaton Ferenczy már csupán a most aukcióra kerülő festményt mutatta be. A művész minden bizonnyal úgy vélte, hogy ez a kép - kvalitásai révén - az egész sorozat reprezentálására alkalmas.
A gyűjtő választása
Egy-egy festő művészetének vizsgálatakor nem csupán műveinek egykorú fogadtatására érdemes figyelmet fordítanunk, de képeinek utóélete, a műveket megszerző és birtokló gyűjtők személye is tanulságokkal szolgálhat. Különösen igaz ez Ferenczy esetében, akinek alkotásait nem az aktuális divatok egyszerű követői, hanem az igazán elkötelezett műértők válogatták gyűjteményeikbe. Az Est három kiérlelt változata közül - Genthon István monográfiájának tanúsága szerint - egy példány a világhírű karmester, Ferencsik János tulajdonában volt, egy pedig a nem kevésbé elismert operaénekes, Melis György kollekcióját gazdagította. E két kiemelkedő zeneművész feltűnése nem véletlen: személyük ráirányítja figyelmünket az Est kompozíciós rendjének és megfestésének zenei asszociációkat keltő kvalitásaira.
Zene szemeinknek
Genthon István, Ferenczy kitűnő ízlésű monográfusa, a következő szavakkal emlékezik meg könyvében az Est-sorozat darabjairól. "A kép három bányászlegényt ábrázol a Plisza patak partján. Ruhátlanul, a nézőnek hátat fordítva állanak az esti napsütésben. A patakra néznek, melynek vize a fa sötét lombkoronája alól kicsillog. ...A képeket párhuzamosan fejlesztette egymás mellett, s valamennyiben dekoratív, szinte zenei ritmus éled meg". Valóban, kevés olyan alkotást találunk a magyar képzőművészet történetében, mely jobban illusztrálhatná a festészet és a zene műfajainak szoros kapcsolatát. A lágy földszínek moll-ra hangolt összhangzata, az ábrázolt alakok beállításai, az izmok simogatóan érzéki megfestése, a sziluettszerűen ábrázolt, végtelen finomsággal modellált foltok egymásra felelő ritmusa, és a lágyan hajló körvonalak összeolvadó harmóniája csak a zene kifejezőeszközeivel állíthatók párhuzamba. Szinte a szecesszióval rokon a formák határain éledő vonalak dallamossága, ám mindez úgy jelenik meg, hogy egyetlen pillanatra, a kép egyetlen apró részletében sem érezhető a korábbi stílus affektált, szándékolt szépelgése.
"...a festők festője..."
Egy pillanatra kilépve a modernkori történeti tudományok pozitivista szemléletmódjának hideg és távolságtartó követelményrendszeréből, s persze a katalógustanulmány tradicionális műfajából, hadd végződjön ez az írás a szerző egy személyes élményének felidézésével. Nem csupán az elmesélt beszélgetés tartalma, de a főszereplőjével kapcsolatos közeli, szomorú aktualitás, a reá való emlékezés apropója is mentséget nyújthat e rövid, de talán nem felesleges kitérőre. Alig két esztendővel ezelőtt, néhány művészettörténész társaságában egy estébe nyúló délutánt tölthettem Csernus Tibor párizsi műtermében. Felejthetetlen élmény volt. A beszélgetés egy pontján a következő kérdés feltételével próbáltam jótékony zavarba hozni a testben már feltűnően rozoga, szellemi téren azonban lenyűgözően, szikrázóan friss művészt: "Kit tart a legjelentősebb magyar festőnek?" Tapasztalatom szerint, az esetek döntő többségében e kérdést hosszú mellébeszélés, legjobb esetben is sokszorosan összetett és kicsavart mondatok követik. Csernus azonban gondolkodás nélkül, magától értetődő egyértelműséggel válaszolt: Ferenczy Károly.
Ítélete Petrovics Elek szavait juttatta az eszembe. A Szépművészeti Múzeum legendás vezetője, a minisztériumi jogászból lett európai hírű múzeumi vezető, aki maga is kiváló ízlésű gyűjtő volt, több mint hatvan évvel ezelőtt a következő szavakat írta barátjának, az író Kárpáti Aurélnak: "Mint jól érzed és érezteted, Ferenczyhez csakugyan különösen vonzódom, s talán annál inkább, mert nem tudott népszerűvé válni és máig inkább a festők festője maradt..." Petrovics, 1943-ban publikált Ferenczy-monográfiájában meg is világította kedvenc művészéhez, egykori igaz barátjához való kitüntetett vonzódásának egyik legfontosabb okát: "Amit adott, nagyon is előkelő, igazi tömény művészet volt, az általános élvezhetőséget megkönnyítő segédanyagok teljesen hiányoztak belőle. ... természetes érzésünket követjük, ha elsősorban azok felé fordulunk rokonszenvünkkel , akik a természet szűzi tisztaságát testesítik meg, hajszálnyi engedményt sem tesznek profán tekinteteknek, s ezzel tehetségükön felül művészi erkölcsük feddhetetlenségének is próbáját állják. Ha rákerül a sor, minden embernek választania kell: Istennek akar e szolgálni inkább vagy az embernek? Ferenczy az előbbit választotta."
Molnos Péter