Az Erdélyi táj című képet 2003-ban láttam először. Csupán a fényképe került elém, mikor a Modern magyar festészet című összefoglaló munka első kötetét szerkesztettük. Egész oldalas reprodukciója Kieselbach Tamás javaslatára egy másik, szintén 1905 körül festett Glatz kép mellé került a könyvben, egyenrangúként beillesztve Ferenczy Károly megfellebbezhetetlen értékű nagybányai ikonjai közé. Ma, életben látva ezt a remekművet, már nem az a kérdés előttem, hogy Glatz műve méltó e Ferenczyhez, inkább az, hogy vajon hány Ferenczy állja a versenyt Glatz most bemutatott kompozíciójával.
A kereskedő családból származó, szerető, de művészi értelemben a legkevésbé sem inspiráló környezetből útnak induló Glatz Oszkár kezdetben bölcsészeti tanulmányokat végzett Berlinben és Münchenben, majd a polgári hivatás reményét feladva az 1890-es évek elején beiratkozott Hollósy legendás magániskolájába. A szokásos menetrendnek megfelelően Párizs és a Julian Akadémia következett, majd újra München és Hollósy, ahonnan az alapító generáció többi tagját követve 1896-ban ő is Nagybányára utazott. Szinte remetei magányban, a Rozsály hegy oldalában épült erdésztanyába költözve fejlesztette ki új stílusát, melyben a korábbi, elsősorban a formára és a rajzra koncentráló látásmódja helyett a kolorisztikus összetevő domborodott ki. Új képeit látva tagadhatatlan Ferenczy Károly inspiráló ereje, de a század első évtizedében született alkotásokon, így a most bemutatott festményen is tetten érhetők olyan erények, melyekkel Glatz az iskolateremtő mester fölébe nő.
Az Erdélyi tájon a festői felületalakítás könnyedsége, a faktúra tapintásra ingerlő, ropogós frissessége akadálytalanabbul közvetíti a napfénnyel telitett, pengő levegőjű természeti látvány magával ragadó élményét, mint a festés kézműves aktusával többet küzdő, a kép egyes felületeit néha bántóan „túlfestő” Ferenczy alkotásainál. Ráadásul a műalkotás technikai kivitelezésének és koloritjának bámulatos megoldása tökéletes komponálással párosul. Glatz olyan szerencsés nézőpontot választott, hogy az előtte feltáruló látvány úgy képes szimbolikus tartalmakkal telítődni, hogy a néző egy pillanatra sem érzi a természet puszta rögzítésén túllépni vágyó festő közlési kényszerének gesztusát. A festőállvány a meredek domboldalon futó kocsiút szélén áll, a jellegzetes, beton korlát egyrészt frappáns korjelző motívum, a térbeliséget hangsúlyozó, tekintetvezető absztrakt képelem, másrészt a civilizált világ és az idilli paraszti létforma, a modern élet és a természetbe ágyazott földi paradicsom között feszülő éles, de átléphető határ jelképe. A néző tekintete „lezuhan” a völgyben fekvő apró házakhoz, a föld finoman hajló domborulataihoz, a gondosan elkerített boglyákhoz, a tájat „megrajzoló” kerítésekhez és a legelő juhok mellett játszó gyermekek alakjához. Ez a lélegzetet megakasztó virtuális zuhanás adja a felület kialakításának szépsége és a varázslatos kolorit mellett a kép legfőbb erényét.
Glatz Oszkár művészete a késői, mívesen festett, de talán túl sok néprajzi elemmel és néha kínosan édeskés anekdotikus tartalommal telített képei hatására idővel vesztett korábbi presztízséből. Bár a magyar festészet külföldi, reprezentatív bemutatkozásain sorra aratta sikereit, a legjelentősebb műgyűjtők a későbbi munkákat már nem illesztették be ízlés- és kánonformáló kollekcióik - ba. Korai, a 20. század első évtizedében készült alkotásai viszont ott voltak a legjobb falakon. A magyar műgyűjtés aranykorában Nemes Marcell, Kohner Adolf és Herzog Mór Lipót egyaránt vásárolt festményt Glatztól, sőt a polgári gyűjtők talán legfontosabb alakja, Fruchter Lajos is büszkélkedhetett egy Nagybányán készült kompozícióval. Herzog – akinek páratlan külföldi anyagát, a csodálatos Greco-szobát, Gauguin, Monet vagy éppen Cézanne képeinek páratlan sorozatát mindenki jól ismeri – a magyar festészet köréből is kitűnő darabokat birtokolt. Egy szerencsésen fennmaradt fotón jól látható, hogy legendás Andrássy úti palotájában előkelő helyen, Ligeti Miklós Herzogról készült márvány mellszobra közelében lógott a most aukcióra kerülő festmény egyik legközelebbi analógiája, a Hegyi tanya című alkotás.
Elmúltak már azok az idők, amikor az ember a természet egy darabja előtt állva, a táj szépségétől lenyűgözve az égiekkel került közvetlen kapcsolatba. Mikor az előtte feltáruló látványban a teremtő erő, a hétköznapi valóság feletti szféra visszatükröződését csodálta, a fában, fűben, a dombok lágy hajlásában és az égbolt tisztán ragyogó kékjében az örökkévalóság fényét fedezte fel.
Ám szerencsére ma is vannak olyan kivételes pillanatok, mikor egy-egy műalkotás kiszakít az időből, megemeli a lelket, s a festmény nem csupán a szemet és az agyat, de az egész testet birtokba veszi. Elakad a lélegzet, mint mikor magas partról a tengerbe ugrunk. Talán meglepőnek tűnik, de az elmúlt évek során, több ezer kép között leginkább a most aukcióra kerülő Glatz-festmény ajándékozott meg ezzel az élménnyel.
Molnos Péter