Irodalom
Zalai Tóth János: Egry József halála. Művészet, 1969/4., 14–15.
Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. Szépirodalmi, Budapest, 1960
Kostyál László: A spiritualizmus Schadl János festészetében. Pannon Tükör, 2009/6., 77–82.
Szijártó Zsolt: Perifériából a centrumba – centrumból a perifériára. Schadl Jánosról és a Város című festményéről. Artmagazimn, 2021, 123. szám, 38–47.
A klasszikus magyar avantgárd egyik legkülönösebb, legrejtélyesebb és egyben legizgalmasabb festménye Schadl János most bemutatott Emberek, legyetek tiszták! című alkotása. A múzeumi rangú, méretével is kiemelkedő alkotás nem csupán az életmű csúcsa, de az 1920-as évek modern magyar festészetében is kitüntetett hely illeti meg. Igazi összefoglaló, a modern stílusirányzatokat egyéni módon szintetizáló remekmű: formai téren egyaránt kimutatható rajta a nemzetközi kubizmus, a futurizmus és a primitivizmus hatása, miközben tartalmi forrásvidékét a Biblia, a modern lélektan és a spiritualizmus tanai között kell keresnünk. A magyar festészet történetének egyik legszebb, legihletettebb című alkotása rejtélyekkel teli, enigmatikus főmű, amely belső utalásainak komplex rendszerével, a Sigmund Freud és Rudolf Steiner gondolatai által ihletett szimbolizmusával megrendítő vallomásként hat a modern ember mindenkit érintő, egzisztenciális sorskérdéseiről.
A modern művészet apostola
Az 1892-ben Keszthelyen született Schadl János – apja tanácsára – először a helyi gazdasági akadémiára iratkozott be, de 1915-ben már a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak sorában találjuk. Szerteágazó érdeklődését bizonyítja, hogy még a háború kitörése előtt két évig Bécsben tanult a korszak egyik nemzetközi hírű zongoraművészénél, a Liszt-tanítvány Emil Sauernél. Örökké kereső, minden újra nyitott karakterére jellemző, hogy oly sok modern művésztársához hasonlóan ő is hamar otthagyta a Képzőművészeti Főiskola konzervatívabb oktatási rendszerét, és inkább a maga választotta eszményképeket követve fejlesztette festői stílusát. „Greco-imádó volt” – írta róla ifjúkori barátja, a tőle rendkívül sokat tanuló Bernáth Aurél, aki szerint „még fejalkata is Greco pátoszát sugározta”. Otthonában gyakran mutatkozott szerzetesi csuhában és szandálban, dereka köré pedig fehér kötelet csavart, amelyre gondosan hét csomót kötött. Ehhez pontosan felépített szimbolikát társított, amelyet előszeretettel magyarázott el csodálkozó vendégeinek.
Bernáth Aurél önéletrajzi regénye, az Utak Pannóniából vonatkozó sorai szerint Schadl páratlanul izgalmas és inspiráló karakter volt, aki az 1910-es években a modern piktúra, a zene és az irodalom első számú szószólója volt a Balaton-parti városban. „Rajta keresztül hullámzott át Keszthelyre minden művészeti és irodalmi forradalom” – írta róla egy másik ifjúkori barát, Zalai Tóth János. Bernáth önéletrajzi visszaemlékezéséből egy kivételesen érzékeny, rendkívüli műveltségű, a zene és a képzőművészet terén egyaránt kiemelkedő képességekkel bíró ember sejlik fel, aki valósággal rabul ejtette környezetét. „János rendkívül eleven képzelete és nyugtalan lénye nagyon ösztönző volt. […] mindenről értesült, ami az európai szellem útkeresésére vonatkozott” – olvashatjuk az Utak Pannóniából egyik oldalán.
A MA művészei között – Kassák és az „új ember”
Schadl 1917-ben hagyta ott a főiskolát, s alig egy esztendő múlva már a korszak legmodernebb művészeinek sorában találjuk. Két alkalommal, 1918-ban és 1919-ben szerepelt a MA kiállításán, sőt két tusrajzát a lap reprodukción is a közönség elé tárta. Kassák Lajos elismerését jelzi, hogy egyik munkáját a legendás folyóirat címlapján is bemutatta. Schadl és Kassák első találkozásának körülményeit szerencsére első kézből, Bernáth már idézett önéletrajzi kötetéből rekonstruálhatjuk: „Pesti utunk egyik fő célja volt, hogy megteremtsük kapcsolatainkat a MA című folyóirat szerkesztőjével, aki akkor mint valami érchangú kakas állt a magyar irodalom palánkján. […] Kassák Lajost meghívtuk szállodánkba, hogy nézze meg képeinket. A versei szellemével ritka azonoságú ember lépett a szobánkba. Fejét mintha fából faragták volna, élesen elváló lapokban fordult, s ezek keménységét a hideg kék szem, a szigorú száj még jobban növelte. Csak magas homloka volt némi ellentétben a szemöldök alatt elterülő részletekkel. […] A fekete orosz ing csak még nagyobb hatásfokra emelte fejét. Az új ember típusaként tűnt fel, a »negyedik rend« küldötteként, aki gyorsan tisztába akarja tenni a világot.” Bernáth sajnos egyet sem említ könyvében a Kassák által megtekintett művek közül, de feltehetően ezek sorában volt a pécsi Janus Pannonius Múzeumba került 1919-es remekmű, A város, amely a most vizsgált festménnyel együtt az életmű csúcsát jelenti.
Az Utak Pannóniából című kötetből azt is megtudhatjuk, hogy az 1910-es évek végén egyértelműen Schadl művészete jelentette a fiatal Bernáth számára a legfőbb inspirációt: „Majdnem azt mondhatom, hogy János avatott, legalábbis egy időre, absztrakt festővé. Az ő lelkesültsége biztonságot adott.” Bernáth memoárjából az is kiderül, hogy Schadl adta először a kezébe Wilhelm Worringer és Sigmund Freud korszakos jelentőségű írásait, amelyek azokban az években a szárnyra kapó expresszionizmus legfontosabb inspiráló forrásai közé tartoztak. Mindennek fényében már nem is meglepő, hogy Bernáth korai főműve, az 1922-ben megjelent, megrázó erejű Graphik-mappa mind stiláris, mind gondolati téren Schadl avantgárd műveinek hatását mutatja.
Kassák Lajos maga is megemlékezett Schadl Jánosról az Egy ember élete című önéletrajzi regényében. A Tanácsköztársaság bukása után a Budapestről menekülő művész és felesége egy időre Keszthelyen próbált elrejtőzni a hatóságok elől. „Schadl János festő, aki néhány képével már szerepelt a kiállításunkon, most nagyon szívesen fogad bennünket – olvashatjuk Kassák szavait. – Itt vannak Schadl barátai, Bernáth Aurél fiatal festő, Szántó Rudolf fiatal író, akinek néhány fordítása a MÁ-ban is megjelent. […] Jó társaság. Bernáth Aurél fest, Schadl is fest és nagyszerűen zongorázik. Furcsa, passzív emberek. Úgy tudnak rajongani, mint a kislányok és éppoly érzékenyek is. Legtöbbnyire a művészetről beszélgetünk, vagy Schadl zongorázik és mi hallgatjuk Bartók és Kodály kompozícióit.”
A legszebb cím
Az 1800-as évek végének akadémikus művészei gyakran adtak humoros, nemegyszer irodalmi előzményekre utaló címeket kiállításon bemutatott műveiknek, így terelve a néző asszociációit a tiszta festészet felől a könnyebben befogadható, gyorsabb sikerrel kecsegtető epikus tartalmak felé. Ennek ellenhatásaként a 20. század elején egyre gyakrabban tűntek fel a katalógusokban a modernitás hívei olyan tudatosan szikár és semleges címekkel, mint az „Olajfestmény” vagy a „Kompozíció”. Ezzel a szokatlan gesztussal éppen a múlttól való radikális elszakadást hangsúlyozták, miközben arra is felhívták a nézők figyelmét, hogy a festészet tisztán vizuális értékei nem szorulnak rá a verbalizálható történetek, az epikus utalások élvezetnövelő „adalékanyagaira”.
Persze az új divat sem vált kizárólagossá, sőt akadt egy olyan festő a magyar modernizmus úttörői között, aki éppen anekdotizáló címadásával aratott máig ívelő sikereket. Rippl-Rónai József kedvesen álnaiv képcímei, mint az Ügyvéd vesztett per után, a Közeledik a vihar, Slésingeréknél már esik, vagy a tömörségében is zseniális gyöngyszem, a Jolán, női hát nem csupán az így megjelölt művek körét, de alkotóját is sajátos színben tüntette fel.
A kedves humor mellett néha az időtlen hangulatú melankólia is megszólalt a Rippl-kiállítások katalóguslapjain: elég csupán a Mikor az ember a visszaemlékezéseiből él című festményre gondolni. Bár Fényes Adolf csodálatos tájképe, a Vasárnap csendje a földeken vagy Gulácsy Lajos utánozhatatlan hangulatú remekműve, a Nakonxipánban hull a hó sikere is szorosan összefügg a hömpölygő ritmusú, andalító lebegésű cím sugárzásával, mégis tagadhatatlan, hogy Schadl János most elemzett műve, az Emberek, legyetek tiszták! nagy eséllyel pályázhatna minden idők legszebb magyar képcímének díjára. E mágikus erejű három szó, az általuk megnyitott messzire vezető asszociációs mező olyan aurával fonja körül a képet, amely valóságos meditációs objektté varázsolja a néző tudatában.
Az arany csillogása mögött
A kubizmus és a futurizmus formai eszközeit is felhasználó, alapvetően az expresszionizmus stíluskörébe illeszthető alkotás tartalmi téren is tökéletes példája a kortárs avantgárd talányos szimbolizmusának. A felszín alól felsejlő mögöttes tartalmak számbavétele előtt érdemes felidézni Schadl ars poeticáját, amelyet Bernáth Aurél e szavakkal tolmácsolt az Utak Pannóniából lapjain: „Valahol a földi tereken túlra kell nekünk is helyezni festészetünket. Irracionálisabbnak kell lennünk, hogy ne kössük meg a fantáziát.”
A kettős dicsfénnyel övezett, jobb kezét a szívére helyező főalak egyszerre azonosítható a tiszta lelkű üdvözülteket magához ölelő Krisztusként, az új világot vezetni hivatott prófétaként és a vallásos tematika álarcába bújtatott spiritualista kinyilatkoztatásként. Kostyál László tanulmánya szerint a kép értelmezésének kulcsát az egyházművészet tradicionális ikonográfiája helyett részben máshol kell keresni: bizonyos szimbólumok feloldásához a Rudolf Steiner által kidolgozott, a korszakban rendkívül népszerű antropozófia egyes téziseit is érdemes számba venni. A cím egyértelműen a Bibliára utal, hiszen a Krisztus ünnepnapjára készülő emberekhez intézett „legyetek tiszták!” felszólítás Pál apostolnak a filippiekhez írt levelében is feltűnik, sőt Izaiás próféta könyvében maga Jézus szól eképpen híveihez: „Mosdjatok meg, legyetek tiszták, vessétek ki lelketekből a gonoszságot, tanuljatok meg jót tenni, […] még ha bűneitek olyanok is lennének, mint a bíbor, olyan fehérré teszem mint a gyapjút, mégha olyanok is lennének mint a skarlát, olyan fehérré teszem, mint a havat.” Schadl festménye azonban jóval túlmutat a bibliai értelmezésen: egyfajta modern, a néző tudatalattiját belső utazásra hívó ikonná nemesül. Kostyál László szavai szerint „a festő már azzal is jelzi, hogy nem »egyszerűen« a Biblia Jézusáról van szó, hogy a keresztény ikonográfiában állandósult szakállat elhagyja az arcról. Fejét tanítványaihoz hasonló, szentségére általánosan utaló glória övezi, testét ezen túl négyszeres, koncentrikus dicsfény veszi körül… amely utalhat az embernek az antropozófusok felfogása szerinti négy léttagozatára (fizikai test, étertest, asztráltest, Én), de akár a négy szent tudományra (asztrológia, alkímia, kabbala, mágia) is. E motívum harmadik lehetséges értelmezése Krisztusnak mint az univerzum origójának és ős-okának kisugárzása. Ebből a szempontból vizsgálva Schadl kompozíciójának olyan részletei is értelmet nyernek, mint a szívre szorított kéz. […] Schadl Jézusa nem a csodákat tevő, a szenvedő, a diadalmas vagy ítélő Megváltó, hanem kozmikus összefüggésbe helyezett, a látható és a láthatatlan világnak egyaránt a középpontjában lévő misztikus alak, világító fényt és életet adó energiaforrás.”
Ennek a spirituális tartalomnak egyik legfontosabb kifejezőeszköze az arany porfesték használata. A jelenet talányos, egyszerre drámai és szürreális hangulata a középkori, szakrális művészetet idéző kék-arany párosítástól magasabb dimenzióba emelkedik, ám a végső értelmezés rejtve marad a néző előtt. Ez a bizonytalanság azonban termékeny zavart szül: az értelmezés tétovasága fokozza a befogadó kreativitását, a mű kinyílik és örökös reflexióra ösztönöz.
Az Emberek, legyetek tiszták! megrázó erejű, kimeríthetetlen gazdagságú remekmű, amely a magyar avantgárd egyik legizgalmasabb, legegyénibb ízű alkotása. Bármely múzeumban és a legjelesebb magángyűjteményekben is kitüntetett hely illetné meg.