PÁRIZSI TANULMÁNYOK
Bár Farkas István életműve kapcsán a művészettörténeti irodalom inkább alkotásainak társtalan, senki máshoz nem hasonlítható egyéni karakterét hangsúlyozza, művészi pályáján elindulva mégis a modern magyar festők szinte tipikusnak nevezhető útvonalát járta be: Nagybánya és München után őt is Párizs leküzdhetetlen vonzereje hívta magához. Honfitársai többségével ellentétben azonban ő nem a Julian akadémiára iratkozott be, hanem a tízes évek talán legmodernebb irányzatának szellemi központjában, a kubizmus elkötelezett híveit felvonultató Académie La Palette-ben folytatta tanulmányait. Le Fauconnier és Metzinger iránymutatása mellett együtt tanult többek között Ozenfant-al, Chagallal, Léger-vel, valamint két honfitársával, Csáky Józseffel és Szobotka Imrével. Gyermekkori barátja, Réth Alfréd kalauzolta el Franciaország és az akkori világ művészeti életének központjába: műtermet bérelt a Montparnasse-on, rendszeresen látogatta a híres kávéházakat és a legújabb irányzatokat népszerűsítő műkereskedéseket. Az első, csaknem három évig tartó párizsi korszakának a világháború kitörése vetett véget. A katonai szolgálat és a hadifogság után Farkas Budapesten telepedett le, ám a várt művészi sikerek elmaradása miatt 1925-ben – hosszú lelki gyötrelmeket követően, szembe szegülve az atyai akarattal – visszatért Párizsba. Az első világháború miatt megszakadt kapcsolatai hamar újra éledtek. Művészete hamar értőkre és lelkes méltatókra talált. Kiállításain együtt szerepelt Czóbellel, Tihanyival, Matisse-sal, Delauney-vel és Giacomettivel, képeiről elismerő kritikák jelentek meg a vezető párizsi művészeti lapokban. A legnevesebb műgyűjtők is felfedezték alkotásait. 1927-ben a modern építészet két kiemelkedő alakja, Auguste Perret és Le Corbusier is megvásárolta néhány művét, sőt Farkas baráti köréhez is csatlakoztak. Rajtuk kívül művei olyan kiemelkedő jelentőségű gyűjtők kollekcióit gazdagították, mint Nemes Marcell, Fruchter Lajos, Meller Simon, valamint több festménye is bekerült a híres Chester Dale-gyűjteménybe.
SAJÁT VILÁGOT TEREMTVE
A sikerek azonban nem térítették el belső indíttatástól vezérelt, következetesen haladó művészi útjáról: nem tett engedményeket a népszerűség és a közérthetőség érdekében, csupán saját invencióit követte. Képein teljesen egyedi, nehezen dekódolható világot teremtett, mintha tudatosan akarta volna nagyobb „munkára” sarkallni a hozzá közeledő- ket. Azt a gondolatot követte, amelyet Nietsche a következő szavakkal fejezett ki: „A művész legnehezebb és végső feladata a változatlan, az önmagában nyugvó, a magasrendű, az egyszerű és az egyedi bájról lemondónak az ábrázolása…”. A látványvilág mechanikus, részletező ábrázolása helyett a dolgok változékony felszínén áthatoló, az igazi, mély összefüggéseket megsejtető művészetet eszményítette. Jól tudta, hogy a külső valóság merev, fantáziát megbéklyózó konkrétságán a festő a formák elbizonytalanításával, feloldásával léphet túl. Sejtelmes, Edvard Munch festményeinek hangulatát idéző, jelenésszerű alakokkal benépesített, bizonytalan terű ábrázolásai újabb és újabb asszociációkra késztetik a nézőt, s messze vezető, kétes végcélú belső utakra indítják.
ÁLOM ÉS EMLÉKEZÉS
Éppen annak a kiállításnak a katalógusában, amelyen a most bemutatott festmény is közönség elé került, Kállai Ernő a következő szavakkal foglalta össze Farkas István festészetének jellemző vonásait: „A messzi, messzi emlékezés és az álom különös ötvözete ölt képein alakot. Köznapi valóságra emlékeztető dolgokat látunk, de a megjelenítés fantasztikus, lélekmeresztő módján. Egyik-másik festményén mintha pusztító szélvész tarolta volna csupaszra a látóhatárt. Kísérteties, lakatlan házak, elárvult fák merednek az űrbe. A földön céltalan utak kanyarognak. Az alakok sem igen találják a helyüket. Inkább hazajáró lelkek, nem erről a világról való bizarr és ijesztő fantomok, semmint hús-vér emberek. (...) Az ábrázolás merészen eltér a megszokott, érzékletes látszattól. A távlatot kiforgatja termé- szetes eresztékeiből, az arányokkal önkényesen bánik. De ezekben a »természetellenes« külsőségekben tudatos rendszer, sokrétű, határozott térszerkezet és következetes kifejező célzat rejlik. A képek az ábrázoláson túl jeleznek is valamit. Ebben a »kettős optikában« pattanásig feszül a szellem fölcsigázott, látnoki ereje. A távlati keretek félrecsúszása, szétfeszítése mély lelki háttereket sejtet.”
Ritka szerencse, hogy a Pesti Hírlap műkritikusa, Fóthy János a Tamás Galéria kiállításáról írt beszámolójában a most bemutatott festményről is szót ejtett: „Farkas István ma az egyetlen festő, aki a szürrealizmus hitelétvesztett művészi fogalmának visszaadja eredeti jelentőségét – képei a legapróbb emberi, lelki megnyilatkozásokat is abba a valóságfeletti síkba vetítik, amely az álmoké, sejtelmeké, titokzatos megérzéseké. Képeinek nincsenek témái, ehelyett mondanivalói vannak, mély, belső mondanivalói, amelyekben a külső világ csak megtükröződik. Egyik képén vén tengerész ül egy régimódi öregasszonnyal – a kép mögött egy teljes életregény. Másik kép: züllött, furcsa férfi megy az esti fényben, nyomában, mint a sors vagy a rossz lelkiismeret, szikár, félelmetes asszonyi alak. (...) A kifejezhető valóság és a kifejezhetetlen valóságfeletti érzésvilág csodálatos megnyilatkozásai ezek a képek, de távol minden elvont és vérszegény spiritualizmustól. Farkas István képei ugyanis a tiszta festőiség mértékével mérve is képek. Párizsi idejének színragyogása most a tónus mély zenéjével gazdagodott, kékjei, zöldjei, violaszínei, aranybarnái és rozsdavörösei dús festői hanghatással csendülnek össze és a rajz nagyszerű lendülete, a formaépítés, a képszerkesztés tömör, egészséges szervessége fogja össze legsejtelmesebb mondanivalóit is. (...) Farkas Istvánnak ez a kiállítása a legnagyobb művészi megnyilatkozások egyike az utolsó évtizedben.”
A most először „szabadda váló”, korábban mindvégig a festő családjában őrzött festmény a két világháború közötti magyar festészet expresszionista és szürrealista vonulatának kiváló reprezentánsa. Múzeumi rangú műalkotás, amelynek értékét tovább fokozza, hogy tökéletes állapotban, a festő által tervezett eredeti keretben vészelte át az elmúlt több mint hét évtizedet.
Molnos Péter
Irodalom:
- Salmon, André: Étienne Farkas. Párizs, 1935.
- NyilasKolb Jenő: Farkas István, Budapest, 1935.
- Kállai Ferenc: Farkas István művészete. In: Farkas István festőművész kiállítása. Tamás Galéria, Budapest, 1941.
- Fóthy János: Farkas István új képei a Tamás Galériában. Pesti Hírlap, 1941. március 29. 4.
- Pataky Dénes: Farkas István, Budapest, 1970.
- S. Nagy Katalin: Farkas István. Budapest, 1994.