A megkerült remekmű
A történelmi idő, a 20. század kelet-európai drámáinak - igazi magyar specialitássá "nemesedő" - páratlan sűrűsége talán egyetlen festői életművet sem tépázott meg annyira, mint Hollósy Simon munkásságát. Az oeuvre rekonstrukciójának egyik legnagyobb akadálya, hogy művészi pályájának jelentősebb periódusai kivétel nélkül olyan helyekhez, városokhoz és vidékekhez kapcsolódtak, melyek ma már egytől egyig kívül esnek hazánk határain. München után Nagybánya, majd néhány rövidebb epizód után Técső következett, s így - kis túlzással - a mai Magyarország területén jobbára fel sem állította festőállványát. A helyben maradt, s a történelem viharai után hosszú évtizedekre idegenbe szakadt művek így fokozottan ki voltak szolgáltatva az elkallódás, a megsemmisülés veszélyének, s ez - a hagyaték mintegy két tucat festményének elpusztulása mellett - az amúgy is csekély számú életmű további zsugorodását eredményezte. Az alig több mint száz ismert festményt tartalmazó oeuvre esetében minden újonnan felbukkanó, az ismeretlenség homályából előkerülő alkotás a szenzáció erejével hat. Fokozottan igaz ez a jelen esetben: a Domboldal hajnali fényben az elmúlt évtizedekben megismert Hollósy-képek közül a legfontosabb, kiemelkedő mérete és kvalitása az egész életmű egyik legjelentősebb darabjává avatja.
A magyar modernizmus tanítómestere
Az örmény kereskedőcsaládba született Hollósy művészi pályája szokatlan pontossággal korszakolható három - térben és alkotói stílus tekintetében is jól elkülönülő - periódusra. 1880 és 1895 közé tehető müncheni időszakában a korabeli divatos zsánerpiktúra festői nyelvezetét használva készítette irodalmi ízű, végtelenül kifinomult, nagy mesterségbeli tudásról számot adó kompozícióit, melyeken idővel sokkal inkább a korabeli francia festészet, elsősorban Bastien Lepage hatása érvényesült, elnyomva a müncheni akadémia merevebb, negédesebb művészi modorát. Művei, s még inkább lángoló egyénisége rövid időn belül a bajor főváros magyar festőinek vezérévé avatta. A müncheni akadémia előkészítő kurzusaként életre hívott szabadiskolája a magyar festészet történetében korszakos jelentőségűvé váló nagybányai művésztelep bölcsőjének tekinthető. Pedagógiai tevékenysége, a következő generációra gyakorolt hatása páratlan a magyar festészet történetében: a magyar modernizmus az ő - merev reguláktól mentes, de egyéniségének bájoló szuggesztivitása által determinált - iskolájából nőtt ki. Tanítványa volt Kernstoktól Csontváryig, Czigánytól Galimbertiig a magyar festészet számos kiváló tehetsége, akikben könnyed, bohém magatartása mellett kérlelhetetlen, szinte önsanyargató művészi alkotói módszere is rokonszenvet ébresztett.
Nagybányáról a Tisza partjára
A csupán néhány esztendeig tartó és alig fél tucat művel reprezentált nagybányai periódus után, 1904-től Hollósy - nemzetközi, zömében fiatal orosz festőkből álló növendékserege élén - nyaranta az apró Tisza menti faluban, a magyar, román, kárpátorosz és zsidó lakosú Técsőn dolgozott. Itt alkotott tájképei - bár sokáig háttérbe szorultak a korai, müncheni időszak főművei mögött - a szakirodalom egyöntetű véleménye szerint az életmű, s a magyar plein air festészet egészének legjelentősebb darabjai közé sorolhatók. A Domboldal hajnali fényben című kompozíció magán viseli a késői, érett Hollósy művek legjellemzőbb vonásait. Harmonikus, a totalitás érzetét keltő kompozíciójában minden képi elem magától értetődő egyértelműséggel foglalja el a gondos szerkezeti mérlegeléssel kijelölt helyét. Minden él, lüktet, vibrál a képen, mégis az impresszionizmus pillanatnyisága, esetlegessége helyett a természet organikus egységének önmagába záruló, szinte szakrális hangulatot árasztó atmoszférája érvényesül. A lágyan ívelődő horizont elfekvő sinusgörbéje, az ábrázolt formák és a szaggatott ecsetvonások puhán pergő ritmusa, a felvillanó meleg fények olyan belső, finoman és lassan kavargó erővonalhálót borítanak a vászonra, mely egyszerre sugall időtlen monumentalitást és intim bensőségességet. Hollósy látszólag az impresszionizmus festői eszközeivel él: felbontja a formát, kékes-lilás reflexekkel mozgatja meg a lokálszíneket, mégis tájképe gyökeresen más, mint francia elődeié. A tájat átszellemítő alkotói módszere ebben a tekintetben rokon Ferenczy szakrális ízű, a misztikum felé billenő festői szándékaival. A Domboldal hajnali fényben e törekvés talán legszebb példája: az opálos fátyol alól kibontakozó kompozíció valami végső mozdulatlanságot, megváltoztathatatlan egyértelműséget sugall, az ábrázolt táj lepárolt kvintesszenciáját nyújtja. Nem véletlen, hogy a Nyugatban Hollósyról cikket publikáló festőtárs, Walleshausen Zsigmond is éppen egy hasonló tájkép kapcsán fejtette ki egykori mestere művészetének legfontosabb jellegzetességét: "Talán így érzékeltethetném őt: Ha például megfesti Técsőn az öreg Nereszen hegyet, az nem lesz sem egy akadémikusan megkomponált kép a Nereszenről, sem egy impresszió a Nereszenről, vagy egy naturalisztikus tájkép, sem egy kubista levetítés, sem pedig egy reminiscencia expresszionisztikus kitörése, hanem a kép: maga az öreg Nereszen lesz."
A sors-szimbólum
Hollósy azok közé a festők közé tartozott, akik mondanivalójuk megfogalmazásához, a felvetődő művészi problémák megragadásához elengedhetetlennek tartották az azonos témát újra és újra feldolgozó sorozatok, összefüggő képciklusok megfestését. Técsői korszakában a város mellett emelkedő Nereszen hegy vált műveinek legfőbb témájává. Németh Lajos, Hollósy Simon monográfusa az egyéni sors alakulásában gyökeredző önkéntelen választást, a hegy archetipikus motívumának aktualizálását, személyes tartalmakkal való megtöltését látta e választásban. Az összegzés, a sok csalódással, újrakezdéssel és meg nem értéssel kísért élet letisztult tapasztalata a Nereszen monumentális, megingathatatlan, a múló idővel dacoló tömbjében vált megfogalmazhatóvá, képpé formálható végső tanulsággá.
1916
Valami történt ebben az esztendőben. A sokszor keserű, a világgal, sőt egykori barátaival is dacoló Hollósy olyan műveket alkotott ekkor, melyekben nyoma sincs a lemondó csalódottságnak, sőt egy új fénykor diadalával kecsegtetnek. Minden kétséget kizáróan ez az év az egész életmű legerősebb, legaktívabb időszaka. A híresen lassan és erőlködve, sokszor egyetlen képet évekig fejlesztve alkotó festő megalkotja legendás műtermi önarcképét, s még közel fél tucat tájképet, köztük olyan remekműveket, mint a Tavaszi táj, vagy éppen a most vizsgált alkotás. De ekkor született a Tavaszi hangulat című festmény is, melyet Németh Lajos a következő - a most bemutatott alkotásra is maradéktalanul illő - ihlettet szavakkal jellemzett: "Szinte simogató szeretettel megfestett puha színek, lágy zöldek, halvány kékek és a sárgás virágok halkszavú együttrezdülése, a tavaszi szellő cirógatása és tüdőt feszítő tiszta illatok töltik meg a képet. (
) Az ég selymessége, a frissen sarjadó fű egészséges színe mind az élet igenlését, a minden bánaton áttörő, legyőzhetetlen optimizmust sugározza, ugyanakkor a lágy színek szonorikussága, az egész képet befonó sejtelmes fátyol lelket rabulejtő hangulata sugallja, hogy mi minden rejlik e tavaszlátás mögött."
Molnos Péter