Irodalom:
Petrovics Elek: Rippl-Rónai József. Művészet, 1906/2., 107–117.
Rippl Rónai József emlékezései. Nyugat, Budapest, 1911.
Lázár Béla: Rippl-Rónai József. Ernst Múzeum, Budapest, 1923.
Petrovics Elek: Rippl-Rónai. Athenaeum, Budapest, 1942.
Genthon István: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1977.
Keserü Katalin: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1982.
Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Bernáth Mária – Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998.
Bernáth Mária: Rippl-Rónai József. Szemimpex, Budapest, 1998.
Szabadi Judit: Rippl-Rónai. Corvina, Budapest, 2000.
Neuillyben. Rippl-Rónai József és James Pitcairn-Knowles. Szerk.: Jeremy Howard – Keserü Katalin, Ernst Múzeum, Budapest, 2004.
Farkas Zsuzsa: Rippl-Rónai József. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Rippl-Rónai. Maillol. Egy művészbarátság története. Szerk.: Földi Eszter, Magyar Nemzeti Galéria, 2014.
Hullámzó dombok fákkal pettyezve a mediterrán ég alatt. Szinte érezni lehet a közeli Földközi-tenger sós levegőjét az olívabokrokkal és örökzöldekkel teli hegyvidéken. A jobb oldali meredély csúcsán egy udvarház magasodik, a hegygerinceken fasorok szaladnak végig, a kék égbolton bodros fehér felhőket hajt a szél. Ez az a dél-franciaországi banyulsi vidék, amelynek tájképi szépségét senki sem aknázta ki igazán a fiatal Rippl-Rónai József előtt, pedig – mint visszaemlékezéseiben írta – „a legfestőibb vidékek közül való”. A kép szerkezetét az elomló ecsetkezeléssel megjelenített hömpölygő gömbformák sora alakítja. Ezt ismétlik kicsiben a lombos fák, nagyobb méretben a gomolygó felhők, monumentális lépétékben pedig a hegyvidéki dombok hullámai. Áthatja a – Gauguint bálványozó – Nabis körében elsajátított modern látásmód és képszerkesztési érzékenység. A tábla hátoldalán megőrzött címke szerint a festmény szerepelt Rippl-Rónai 1902-es pesti kiállításán a Merkur palotában, több pireneusi kép társaságban.
A helyszín egy apró tengerparti település a Pireneusok lábánál, Banyuls-sur-Mer, ahová Rippl-Rónai franciaországi tartózkodásának végén vetődött el. Ekkor már túl volt a Munkácsy műhelyében töltött „inaséveken”, összebarátkozott a modern párizsi festőkkel, csatlakozott a misztikusra hangolt posztimpresszionista társasághoz, a Nabis-hoz, de már első sikereit is learatta a francia főváros kiállítótermeiben. Skót származású művészbarátja, James Pitcairn-Knowles társaságában több évet eltöltött a Párizs melletti Neuillyben fekvő ódon házban, kiteljesítve „fekete korszakának” borongós húrokon játszó, dekadensen kifinomult festészetét. Az egyik legjobb művészbarátjuk a későbbi világhírű modern szobrász, a banyulsi Aristide Maillol volt, aki – akkor még szintén fiatal festőként – Rippl-Rónait szőnyegszövésre biztatta.
1899-ben az alkotói válságtól sújtott magyar festő ellátogatott kedves barátja szülővárosába, Banyuls-Sur-Merbe. Négy hónapot töltöttek együtt családjaik körében. Visszaemlékezéseiben részletesen beszámolt az itt töltött termékeny időszakról: „Maillolékkal szinte családiasan éltünk együtt 1899-ben több hónapon át, Banyulsban, ebben a vallásos hangulatú, hegyes, sziklás vidékű katalaniai községben, ahol Maillolnak máig állandó lakása van. Sokat festettem itt, s Maillol, ki eleinte kizárólag szintén festéssel foglalkozott, érdekesnek találta dolgaimat és gyakran hangoztatta, hogy a sajátságos vidék ritka megértésének nyilvánulását látja ott csinált képeimben. Hajnalban már rendesen ablakunk alatt volt a Maillol család, kenyérrel és fahajizű csokoládéval a kezükben vártak ránk, hogy rendes szokásunk szerint a hegyi forráshoz menjünk. Itt ettünk fügét és csokoládét, ittunk a jó forrásvízből nagyokat, s vagy mindjárt munkához láttunk, vagy egy nem messze fekvő pusztára sétáltunk festeni. […] A vele való barátságom csak fokozta bennem azt a művészhitvallást, melyet ma is vallok s mely, hiszem, minden műértő szemében is tiszta, igaz érzésű, önálló meggyőződéssé fejlődött.”
A szürkés-feketés, whistleri palettához ragaszkodó Rippl-Rónai képein Banyulsban jelentek meg az élénk színfoltok. Többé nem a melankolikus szürke és fekete színekből kiindulva komponálta meg képeit, hanem hagyta, hogy a mediterrán színek elvarázsolják.
Ahogy emlékezéseiben felelevenítette ezt a fordulópontot: „Itt csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem »naposnak«. Itt festettem azokat a képeimet, amelyeknek religiózusan egyszerű, de egyúttal színes motívumai átmenetül kínálkoztak a »fekete« sorozattól a napos, vagy ha úgy tetszik, harsogóan színes sorozathoz. […] Ez volt a fordulópont, innen datálódik mai felfogásom, búvárkodásaim mai állapota a piktúrában. Az itteni tanulmányok, festések különösen arról győztek meg, hogy a képeket nemcsak egyszerre kell megfesteni, hanem a színek erejét – különben nagyon egyszerű módon – fokozni kell.” Ennek a fordulópontnak párizsiasan elegáns képviselője a most vizsgált banyulsi tájkép.