Patkó Károly az 1930-as évek végén többször, így 1937-ben is nyaralt Cserépfaluban egyik gimnáziumi osztálytársát, gyermekkori jó barátját látogatva, és sétái során talált rá a festői szépségű kis községre, a szomszédos Cserépváraljára. Cserépváralja kőből és fából felhúzott erődítményét, mely egykor a hegytetőn állt, Eger sikeres bevétele előtt többször is elfoglalták a törökök, majd el is veszejtették. Eger eleste végül a vár elnéptelenedését, ostrom nélküli török kézre kerülését vonta maga után. 1687-ben császári csapatok foglalták vissza, ám a 18. század során fokozatosan lepusztult, köveit elhordták – a 20. század elején Patkó Károly már csak a romokat találta ott. Cserépváraljai táj című temperafestményén fent jobb oldalt beazonosítható a régi Coburg hercegi kastély, kápolna és vele a várdomb, melyet később báró L’Huillier Ferenc vásárolt meg. A kastély érdekessége, hogy itt töltötte gyermekkora egy részét Munkácsy Mihály. A festő négy évesen került ide édesanyjával és testvéreivel együtt nagybátyjához, Reök Antalhoz, aki az akkori Coburg herceg gazdatisztjeként szolgált. "Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim: öreg kastély, a kapu bolthajtásai alatt egész fegyvertár, régi ágyúk − egyszóval minden, ami a gyermeklélek kezdődő képzelőerejét foglalkoztatja." − írta Munkácsy. Ma már sajnos ennek is csak a düledékei láthatóak. De milyen úton-módon került is ide Patkó Károly? Milyen utat járt be és milyen művészi örökség sejlik fel a zöldes-barnás lankák felszínén?
Örök szépség és "ortogonális művészet"
Patkó Károly Nagybányán kezdte pályafutását, de első igazán jelentős, 20-as évekbeli alkotásait a magyar Árkádia-festészet kontextusában érthetjük meg. A Tanácsköztársaság bukása utáni Magyarország művészi útkeresése Szőnyi Istvánnál és társainál a kivonulás igényében és egy új, klasszicizáló alkotói irányzatban öltött testet. Ember és táj idilli kapcsolata, többalakos szimbolikus kompozíciók jellemezték közel egy évtizedes együttműködésüket. Patkó Károly különösen Aba-Novák Vilmossal élt termékeny alkotói szimbiózisban: 1919-ben a német emigrációba kényszerült Berény Róbert hátrahagyott műtermében dolgoztak együtt, 1920-ban Bodajkon, 1922-től közösen látogatták Olgyai Viktor grafikai tanszékét a Képzőművészeti Főiskolán, 1924-ben közös kiállításuk nyílt (Feszty Masával karöltve), 1925-ben Felsőbányán alkottak együtt, 1926-ban Zugligeten, 1927-ben Igalon és Törökkoppányon, majd 1928-ban mindketten elnyerték a római ösztöndíjat. Ennek megfelelően festészetük is látványos hasonlóságot mutat: a korabeli kritikák gyakran emlegették őket egymás mellett, egymással összevetve − mindig Aba-Novák a robosztus, drámai, míg Patkó a lágy, lírai. A sok együtt töltött időn kívül Patkó külföldi utazásokat is tett osztrák földön, Párizsban és Olaszországban, így az 1929-es visszatérés Rómába már az ismerősség érzésével hatott számára.
Az örök város témabeli és stiláris újdonságokat is hozott művészetébe: az addigi szimbolikus, többalakos kompozíciók mellett gyakrabban festett tájképeket és hangsúlyos tájképi elemekkel tarkított "zsánereket", ahol maguk az emberek is szinte beleoldódnak az épített formák ívrendszerébe. Kezdeti kubofuturisztikus, ugyanakkor mindig líraira hangolt formavilágát Patkó sosem hagyta el teljesen, és Rómában végre kiteljesedett képeinek az a laza formai ritmusa, mellyel már a 20-as évek végén is kísérletezett (Falurészlet »Igal«, 1927). Nyugalom, egyensúly, klasszikus ideál felé törekvés − Elek Artúr ezekben a jelzőkben foglalta össze Patkó törekvéseit. Emblematikus, felülnézeti perspektívája, mely a római iskola egyik programképén, A római Magyar Akadémián címűn is felbukkan, felfedezhető a Cserépváraljai táj kompozíción is az előtérben ábrázolt fák és házikók formájában. „Művészetének egyik fő erőssége a kristályos, kiegyensúlyozott képfelépítés. Minden művén megfigyelhetjük hiba nélküli konstruálását, komponálását. Bár a képfelület életét tektonikusan rendezi be, nem süllyed le soha a geometrikus képszerkesztéshez" − írta róla Jajczay János a Szépművészetben.
A temperafestészet felvirágoztatója
Patkó másik újítása, mellyel ő kezdett el először kísérletezni az Árkádia-körben, a temperafestés volt. Temperával való "laborálása" ráütötte a bélyegét az egész magyar festészet alakulására a 20. század második negyedében. A festő "irtózott a tubusoktól", és maga keverte ki a pigmenteket; technikáját egyébként is a tökéletességre való törekvés, a precíz gondosság jellemezte. Ez persze óvatosság is volt a részéről, hiszen ismeretes a per, melyet Kelemen Emil festőbarátjával egy vegyészeti gyár ellen indítottak 1926-ban, amikor az lenolaj helyett ricinusolajat adott el nekik, és − közvetve − tucatnyi, azon a nyáron készített festményük pusztulását okozta. Mindez Galonyán történt, és a hosszan elhúzódó perben Iványi Grünwald Béla, Csók István és Zádor István szakvéleményét is kikérte a bíróság. Patkónak végül képenként 400 pengőt ítéltek meg.
A temperára való áttérés az ő művészetének is jót tett: "egységesebbek, előkelőbbek és világosabbak lettek színharmóniái". Fokozódott képeinek színbeli felépítettsége is (ennek hiánya miatt korábban sok támadás érte), és jellegzetesen nagy, fehérrel kombinált foltfelületei azonnal felismerhetővé teszik akkori alkotásait, elsősorban tájképeit. Cserépváraljai táj festményén a zöldek és barnák képezik a mű egységes alaptónusát, de a fénnyel átitatott sárgák és vörösek is szerepet kapnak a hegy tövében álló kis falu megjelenítésében. A házak körvonalai feloldódni látszanak, és megannyi kis mozaik formájában állnak össze egy nagy tarka színegységgé − még a fehér alap is felbukkan itt-ott. Színei olyanok, mintha csak üvegprizmán át vetítené őket vásznára, napfénye "tündérivé" válik. "Tájaiban lírája, poézissel teli művészete bontakozik ki teljes mértékben", mindenféle egyéniséghajhászás és mesterkéltség nélkül − zárta Patkóval kapcsolatos gondolatait Jajczay.