Irodalom
Patai Edith: Anna Margit. Mult és Jövő, 1939/12., 314.
Dávid Katalin: Anna Margit. Corvina, Budapest, 1980.
Pataki Gábor – György Péter: Ámos Imre naplója. Ars Hungarica, 1984/1., 111–135.
Turai Hedvig: Anna Margit. Szemimpex, Budapest, 2005.
Ráció és emóció. A Roszkopf-gyűjtemény. Szerk.: Várkonyi György, Budapest, 2013.
A fiatal Anna Margit egy ideig küszködött azzal, hogy férje, Ámos Imre árnyékából kilépve kortársai önálló tehetségként ismerjék el. Szuggesztív karakterként – és a COBRA csoport korabeli műveivel párba állítható, brutális, naiv figuráival – már az Európai Iskola tagjaként kivívta magának a méltó rangot, a 20. századi magyar festészet egyik legerősebb női képviselőjeként. Nem véletlenül szentel neki hamarosan a Magyar Nemzeti Galéria is nagyszabású egyéni kiállítást. A most vizsgált csendéleten is megmutatkozik a markáns női elbeszélői pozíció. A csendélet képterét a „maszkulin” kubizmus nézőpontokat keverő kompozíciós elve hatja át. A stílbútor valósággal felborul, csavarodó volutája tekercsként kunkorodik vissza az asztal lapjára, miközben a piros gyümölcsöstál talajt vesztve táncol a tetején. Alatta zöld abrosz és a gravitáció törvényeire fittyet hányó könyvek. A kubisztikus kompozíciót Anna Margit nem a csendéletek szokásos kellékével, a vázába rakott mezei virággal egészítette ki, hanem ropogós fehér selyempapírba csomagolt sárga és rózsaszín virágcsokrokkal. A szerelmes férfitól kapott ajándékrózsákat egy keretbe zárt apró női figura vigyázza a jobb felső sarokban – Anna Margit önelemző művészetét tekintve feltehetőleg egy önarckép festett vagy fotografált formában.
Ámos Imre 1937-ben írta naplójában: „kénytelen vagyok félretenni az igazán belülről jött képeket, mivel az itthoni légkör nem alkalmas az előhozatalukra, itt most a Római iskola a divat, mindent, ami franciás vagy szubjektíve van kimondva, visszautasítanak.” Anna Margit ugyanúgy viaskodott a nehéz pályakezdéssel, mint fiatalon elhunyt férje. Csak egy-két jó szemű gyűjtő támogatta a szegénységben élő fiatal művészpárt. A neves műgyűjtőnek, Bedő Rudolfnak köszönhetően tudtak kijutni a modern művészet fővárosába, Párizsba 1937-ben. (A most elemzett festmény születésének éve is ez.) Megnézték a világkiállítást, megcsodálták Picasso drámai Guernicáját, és meglátogatták az ünnepelt Chagallt is otthonában, aki elismerően nyilatkozott a fiatal tehetségekről. De hiába javasolta nekik, hogy maradjanak Párizsban, Anna Margiték kénytelenek voltak hazatérni Rákóczi úti műtermükbe. Feltehetően ott készült a most vizsgált kompozíció is, amelynek – festői képzelettel erősen átírt – varróasztalkája tűnik fel az 1940 körül készített, magántulajdonban őrzött Masnis csendéleten is, a birsalma, a tábori kulacs és a retikülök társaságában.
Az alföldi szegény zsidó családból származó Anna Margit egészen kicsiny gyermekkorától művész akart lenni. Akadémiai képzésben ennek ellenére nem részesült, helyette a Képzőművészeti Főiskoláról eltávolított Vaszary János festőiskolájában sajátította el a szakma alapfogásait az 1930-as évek elején. „Kegyednek festék folyik az ereiben” – dicsérte a mester. A pályakezdését meghatározó másik kulcsfontosságú helyszín az élénk kulturális tevékenységet folytató Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egylet (OMIKE) volt. Az OMIKE-ba nemcsak a grafikusműterem miatt járt, hanem a szegény zsidó művészek előtt nyitva álló ingyenkonyha miatt is. Itt ismerkedett meg a holokauszt árnyékában megszülető szürreális-látomásos festészet nagy mesterével, Ámos Imrével. Anna Margit az Ámos és Vajda Lajos által képviselt szentendrei szürrealizmusból, a franciás szimbolizmusból és az expresszív naiv festészetből teremtette meg saját nyelvezetét. A modern festészet megértéséről tanúskodó kompozícióin ugyanolyan fontos szerepet kapott a kontúr, mint Barcsay Jenő vagy Gadányi Jenő korabeli szerkezetes alkotásain. A 30-as évek második fele az a korszak, amikor az „erős kontúrokkal, abroncsszerű, vastag vonalakkal építkező” képei – írta róla monográfusa, Turai Hedvig – legközelebb kerültek a Vajda–Korniss-féle szentendrei programhoz és a konstruktív szürrealizmushoz.
„A gyűjtemény műalkotásként, a gyűjtés alkotó tevékenységként való felfogását alátámasztja az a tapasztalat, hogy a legnagyobb és legjobb múzeumi gyűjtemények bázisát egykor volt privát gyűjtemények alkotják. A kánont együtt alakítjuk” – írta Roszkopf Tamás kollekcióját bemutató albumának bevezetőjében Várkonyi György. A közgazdász Roszkopf gyűjtői útja a 2000-es évek derekán indult Gyarmathy Tihamér műveivel. Szisztematikus és felkészült szakértőként térképzete fel az Európai Iskola világát, különös tekintettel az absztrakt vonulatra (Elvont Művészek Csoportja) és az abból levezethető pályaívekre (Bálint Endre, Orosz Gellért, a kései Barcsay Jenő). Így jutott el Ámos Imre és Anna Margit 30-as évek közepén induló életművéhez. Ennek a rangos kollekciónak volt egyik kezdő alapvetése, tartóoszlopa Anna Margit most vizsgált, szimbolikus erejű csendélete. Talányos virágcsokrai és a sarokba állított portréja alapján illenek rá Patai Edith 1939-es sorai: „Anna Margit mosolyog, hallgat és a képei felé fordul. Valóban felesleges minden elméleti megállapítás. Mindenik vászna azt hirdeti, hogy ez a művésznő a saját útjain jár, maga dolgozott, küszködött, figyelt kifelé és figyelt befelé.”