Ihlető tárgyak egy jól ismert műteremben
Az elmúlt években több olyan nagy sikerű kiállítást is rendeztek a világ jelentős múzeumaiban, amelyek egy-egy festő életművét műtermeik, az őket körülvevő, képeiken újra és újra megjelenő tárgyakkal együtt, azok történetén keresztül mutatja be. A londoni Royal Academy of Art tavalyi, Matisse in the Studio című tárlatának rendezői nem voltak nehéz helyzetben: a fauveizmus vezető mestere szinte egy műgyűjtő lelkesedésével „terelte” maga köré csendéleteinek és enteriőr-képeinek kedvenc tárgyi motívumait. Nem csupán hétköznapi életének egyszerű használati eszközei, de egzotikus népek, az ázsiai és afrikai iparművészet inspiráló díszítésű és különleges formájú alkotásai – többek között remek perzsaszőnyegek, afrikai maszkok és szobrok – is időről időre felbukkannak festményein. „Egész életemben ugyanazok előtt a tárgyak előtt dolgoztam.” – írta Matisse 1951-ben, majd így folytatta: „Minden tárgy egy színész és egy jó színész tíz különböző darabban is szerepet játszhat.” A tárlat képek, az azokon felbukkanó tárgyak és a műtermekről készült fotók együttes bemutatásával járta körül a modern festészet egyik legnagyobb hatású mesterének sajátos mikrokozmoszát, az inspiráló csendéleti motívumok izgalmas és gondolatébresztő világát.
A magyar festészet történetéből is ismerünk olyanokat, akik valóságos műgyűjtőként vadásztak a számukra kedves, és nem utolsó sorban képeik csendéleti motívumaiként „újrahasznosítható” tárgyakra. Csók István lenyűgöző néprajzi és kelet-ázsiai kollekciója, barokk szobrai és pazar bútorai, Ferenczy és Rippl-Rónai színes népi szőttesei számos alkotásuk domináns motívumaként bukkan fel. Czigány Dezső művészetében szintén megtalálhatók ezek az évtizedeken át őrzött, sokszor távoli utazásokra is elvitt, a „hordozható otthon és műterem” funkcióját is ellátó tárgyak. Jellegzetes formájú, fedeles díszváza, gyümölcsöstálak, puritán kialakítású vizes kancsó, kék szegélyű tányér, karcsú kávé kiöntő, vaskos könyvek és három faszobor: egy barokk szent, egy 19. századi népi Madonna-szobor és egy nehezen meghatározható témájú, zömök, talán térdeplő angyalt ábrázoló fafaragás. Utóbbi nem csupán a most bemutatott festményen, de Erdélyi Mór híres fényképén is jól látható: Czigány Dezső a fénykép exponálása előtt a Százados úti művésztelep 13-as számú műtermének padlójára helyezte, a számára oly sokat jelentő cselló és egyik kitűnő, sajnos a mai napig lappangó festménye elé.
Rend és monumentalitás
A most bemutatott kompozíció Czigány Dezső egyik legszebb, leggazdagabb csendélete: összefoglaló mű, amely a korábbi évek, a Nyolcak inspiráló periódusának minden művészi tanulságát kiforrott, tökéletes formába önti. A kompozíció monumentalitást sugárzó felépítése, logikus szerkezete és precízen kiegyensúlyozott színvilága Cézanne világhírű műveit idézi: közeli rokonságban áll a Hatvany Ferenc gáláns ajándékaként 1917-ben a Szépművészeti Múzeumba került Tálalóhoz. E művet egyébként Czigány több alkalommal is láthatta, hiszen 1910 körül Nemes Marcell tulajdonaként hosszú időn keresztül ki volt állítva Budapesten.
A kép centrumában, világító fehér drapérián üvegtányérba helyezett almák láthatók, társaik látszólag szabadon „gurultak szét” a kétajtós, alacsony szekrény politúrozott fedőlapján. A hátteret lezáró, türkizkék falon festmény, a szekrényen jobbra, könyvekre helyezett vázában virágok, balra enyhén megdöntött talapzaton nyers, darabos faragású faszobor tűnik fel: archaikus formáival Gauguin Tahitin festett totemjeit és saját készítésű plasztikáit idézi. A Czigány többi csendéletéről már jól ismert tárgyak precízen kiegyensúlyozott rendben népesítik be a teret. A festő akarata szerint berendezett „valóságdarab” a köznapi világ kaotikus, múlandó esetlegessége helyett az időtlen, stabil szerkezet tiszta logikáját hirdeti. Valami olyan állandót, amely a látszatvilág tünékeny burka alatt feszül. A sommásan, tömören fogalmazott kép főszereplői – a márvány keménységű, önmagukban is Cézanne szellemét idéző almák – szinte geometrikus alapformákká redukálva, minden sallangtól megfosztva tűnnek fel. A gyümölcsök szinte tapintásra ingerlő plasztikáját hangsúlyozza fehéren ragyogó környezetük: a rájuk eső fény finom tónusátmeneteket eredményez a szabályosan domborodó formákon, s míg felületüket az ecset tömören mintázta meg, addig a környezet és főleg a háttér motívumain sokkal szabadabb, lazább, puhább a modellálás.
„A Nap a huszadik század egén...”
„Három szentség volt Czigány Dezső életében, amikor 1900 körül Párizsban megismerkedtünk: Cézanne, Ady és Casals.” A Berény Róbert által felsorolt, megkérdőjelezhetetlen ideálok nem csupán pályája elején, de egész életében reveláló hatást gyakoroltak Czigányra. A számos festményén testet öltő Cézanne-rajongás ekkoriban persze sokakat magával ragadott: a 20. század első évtizedében útnak induló magyar modernek számára az aix-i mester példája jelentette a legfontosabb inspirációt. Gauguin, Matisse és Van Gogh egyaránt jelentős hatást gyakorolt a pesti állóvízből Párizs pezsgő művészeti életébe menekülő magyar festőkre, de senkit sem övezett a körükben akkora tekintély, mint őt és műveit. „Cézanne művészete – ne szerénykedjünk – a Nap a huszadik század egén. (...) A népszerűség e szinte bódító foka nem rejtély. Cézanne forradalmár volt és hagyománytisztelő egy személyben. Hagyománytisztelő, mert az optikai világképtől, mely az impresszionistákat hevítette, a klasszikus értelmezésű helyi színhez és formához vágyott vissza, a múzeumi képhez, mely kompozíciója biztonságában, színeinek teljében mosolyogva tűri a múló századokat. Forradalmár, mert eldobta a látvány csillogását, megszervezte a rendezett teret, s könyörtelenül rámutatott annak lemeztelenített alapformáira. Ez a döntő, nem hagyományokat tisztelő magatartása. Nem festett múzeumi képeket, a múzeumoknak kellett megváltozniuk ahhoz, hogy ez a titokzatos hódító betelepedjék falaik közé.” Genthon István, a huszadik századi magyar művészettörténet-írás egyik legjelentősebb alakja, pályatársainak legtöbbjéhez hasonlóan Cézanne művészetét tartotta a modernizmus legnagyobb tettének. Korabeli hatásának erejét kevés kompozíció bizonyítja olyan lenyűgöző egyértelműséggel, mint Czigány Dezső most bemutatott alkotása, a 20. századi modern magyar festészet egyik legszebb csendélete.
Molnos Péter