"Ő a kor egyik legnagyobb festője"
Brassai (Halász Gyula)
"Vajon az a testi és lelki megrázkódtatás, amely a fiatalembert kirekesztette
a hangok világából, és bezárta a csendjébe és magányába, új dimenzióval gazdagította a látását? Ettől kezdve a világot felfokozott élességgel
és érzékenységgel nézte, és ez meglátszik egész festészetén.
Kétség kívül befolyással volt rá Gauguin, El Greco és elsősorban Cézanne, továbbá a kubizmus és a fauve-ok irányzata, de látásmódjának eredetiségét ezek nem változtatták meg. És bár állandóan új vonásokkal gazdagította festészetét - sok, 35-40 évvel ezelőtt festett képe olyan, mintha napjainkban készült volna -, élete utolsó szakaszának absztrakt képei ugyanazt az érzéki teljességet, a színeknek ugyanazt a magas feszültségét, a szerkesztésnek ugyanazt az akaratát mutatják, mint ifjúkori művei. Tihanyinak a festészet a vérében volt."
A fenti sorok szerzője - a Halász Gyulaként született, s kezdetben még festői ambíciókat dédelgető világhírű fotóművész, Brassai - 1921-ben találkozott későbbi barátjával, az általa rajongva tisztelt, s "a kor egyik legnagyobb festőjének" tartott Tihanyi Lajossal. Mindketten Berlinben, a Tanácsköztársaság bukásával egyfajta avantgárd menedékként szolgáló városban éltek, sikerekben bízva, de a kényszerű, s talán szükségszerűnek is mondható csalódás útján haladva. Tihanyi - Nemes Lampérth Józsefhez, Bernáth Aurélhoz, s a többi magyar művész-emigránshoz hasonlóan - nem talált igazi otthonra a mozgalmas művészeti élettel rendelkező, mégis túlzottan szürkének és vonalasnak ható német fővárosban. 1923-ban dönt a távozás mellett, s Brüsszelen keresztül Párizsba utazik. Korabeli leveleiben, így pártfogójához és barátjához, Ciaclan Virgilhez írt üzenetében is az eufória hangja, a viszontlátás önfeledt öröme szólal meg: "Régi szerelmem újra, sőt jobban virul, mint valaha. Páris nagyszerű, fényes, gazdag, a franciák kedvesek és a nők olyan szépek - csak éppen hogy nem reám várnak. Gondolhatod mily jó itt lenni, Berlin után, ami ennek a fénynek árnyéka. Jól eszem iszom és egyelőre elfelejtkezem az élet komolyabb céljairól".
A "régi szerelem", Párizs, először 1907 telén tárta fel igéző bájait a fiatal, alig néhány éve festő Tihanyi számára. A megismerkedés "előszobája" - az éledő magyar modernizmusban szinte megszokott módon - Nagybánya volt, ahol az év nyarát eltöltve az alig 22 éves ifjú festő rögtön a tradícióval szembeszálló, Czóbel Párizsból hozott vásznaitól megrészegült fiatal újítók hatása alá került.
Ekkor már természetesen nem volt érintetlen a művészet forradalmát hozó, Franciaországból érkező irányzatok befolyásától: 1907 tavaszán Budapesten látta a Nemzeti Szalon legendássá vált, több mint hetven Gauguin-művet bemutató modern francia tárlatát, melyen többek közt öt jelentős Cézanne festmény is a közönség elé került. A nagybányai nyár élménye minden bizonnyal meghatározó lehetett az olajfestéssel alig egy éve megismerkedő, de rendkívüli lendülettel fejlődő fiatal Tihanyi számára, de az igazi áttörést - mely művei színvonalán is nyomot hagyott - Párizs jelentette. "A piktúráról való fogalmaimat ... a Párisban töltött 4 hónap tisztázta előttem. (...) Gauguin, Matisse, Cézanne, az első ideál, de őt megismerve csak a régiek tiszteletére és megértésére jutottam. Elvetettem minden formát, csak a természet megismerése és a tárgyak megkonstruálása volt előbb a feladat. Ez azután gyorsan vezetett a kép megkonstruálására" - olvasható a művész egyik, 1920-ben papírra vetett önéletrajzában.
Cézanne nyomában, de új utakon
A most aukcióra kerülő mű 1909-ben vagy azt követő esztendőben készült,
mikor Tihanyi már a Nyolcak művészcsoport tagjaként mutatta be alkotásait az új stílustörekvéseket vegyes érzelmekkel fogadó magyar közönségnek. A MIÉNK kiállításai, majd a Nyolcak bemutatkozó, Uj képek címen megrendezett tárlata nem csupán a résztvevő művészek életében, de a szárnyait bontogató magyar avantgárd történetében is mérföldkőnek számítottak. Tihanyit már a kortárs kritikusok is a csoport egyik legerősebb művészi egyéniségének tartották, s ez az értékelés a mai napig érvényes. Most bemutatott alkotása nemcsak tehetségének fényes bizonyítéka, de arra is rámutat, milyen erős hatást gyakorolt Cézanne forradalmi változásokat hozó festészete a fiatal magyar festők újat akaró nemzedékére.
A Nyolcak 1912-es, harmadik kiállításának katalógusában ars poeticának is beillő sorok olvashatók Tihanyi tollából: "A festő teret akar a vásznon érzékeltetni, melyben tárgyak vannak. A tárgyak határát a tér szabja meg, amelyhez alkalmazkodnak. Ezen alkalmazkodás következtében az objectumnak nincs szorosan megszabva a határa. (
) De mivel a kép tárgya szorosan egy a környezetével, ezért kell együttesen felfognunk mindkét substantiát
" Tihanyi tehát - Cézanne nyomdokain haladva - nem a látványélmény puszta visszaadására törekedett, hanem elsősorban a tér, az ábrázolt tárgyak, valamint a köztük kapcsolatot teremtő kompozíció elvont problémáit tartotta szeme előtt.
A most bemutatott csendéleten Cézanne precízen szerkesztő, a háromdimenziós teret autonóm módon, a kép vizuális rendjének alárendelve kezelő komponálását a Tihanyira annyira jellemző, s talán El Greco inspirációjára is utaló expresszív festői gesztusok élénkítik. Így a kép nem annyira az univerzumot kormányozó erők tökéletes és könyörtelen logikáját, a megváltoztathatatlanság és szilárdság cézanne-i rendjét jeleníti meg: mindezt átszínezi az alkotói temperamentum nehezen kordában tartott szertelensége. A kép valójában a festő műtermében megtalálható egyszerű, hétköznapi tárgyak tudatosan elrendezett együttesét ábrázolja, mely átalakul, torzul a kompozíció belső törvényeinek engedelmeskedve. Így válik a kék palack az egész együttest összefogó, a kép felső szélét karcsú oszlopként "megtartó" függőleges tengellyé, az érdekes formájú
réz- vagy kerámia edény a világos tónusokkal egyensúlyt tartó folttá, a barokkos lendülettel hullámzó drapéria pedig élettel telített, színeket felvillantó felületté, melyen önálló életet él a reflexek páratlanul gazdag, egymásba úszó zöldekből, kékekből, sárgákból és lilákból szőtt kavalkádja. Mindezt megkoronázza az egész életmű egyik legdekoratívabb színpárosítása: a kobaltkék háttérből gyönyörűen metsződik ki a flóderos felületű, borzosan megfestett asztal, mely a néző felé billentett lapjával a felfelé törő mozgás illúziójával tölti meg a teret.
Gross Andor gyűjteménye
A Tihanyi talán legerősebb éveit reprezentáló Csendélet kék üvegpalackkal nem csupán művészi kvalitásai okán emelkedik ki az életműből, de korábbi tulajdonosa miatt is figyelemre méltó. Egykor Gross (Grósz) Andor gyűjteményét gazdagította, akinek vonásait Tihanyi egyik legszebb portréja is megörökítette. Az egykor grafikusnak készülő, széles műveltségű, verseket író, zenét komponáló, de a művészettel később felhagyó Gross Tihanyi mellett Déry Tiborral is szoros barátságban volt. Az író Ítélet nincs című könyvének egyik fejezetében e szavakkal idézi meg a rá rendkívül intenzív hatást gyakorló fiatalember egyéniségét: "Magas termetével, kissé hajlott hátával, nagy orrával, elálló füleivel a költészet infravörös, láthatatlan sugárzásával hevítette fel a helységet, ahová belépett... Minden porcikámmal behódoltam lénye megmagyarázhatatlan, erőszakos poézisének... Életem bőségesen ömlő érzelmi áramlatainak első nagy gyűjtőmedencéje ő volt... Dosztojevszkijt olvastatott velem, Adyt, Babitsot".
Déry egyik legfontosabb művének címe, a G. A. úr X.-ben minden kétséget kizáróan szintén egykori barátjának nevére utal. Gross Andort feltehetően Déry Tibor mutatta be Tihanyinak, akitől idővel legalább négy festmény és számos rajz került a birtokába. A Nyolcak több művészétől is vásárolt műveket, s így a csoport egyik fontos mecénásává vált. Bár Déry szavai szerint az a fajta ember volt, "akinek a lelkében a múzsa azon tűnődik,
hal legyen-e, madár vagy emlős, s végül némán a vízfenéken marad",
mégis művészetpártoló tevékenységével elérte a halhatatlanságot: írásban és festményeken is feltűnik jellegzetes karaktere, s az általa egykor birtokolt művek, így a most aukcióra kerülő csendélet is tovább öregbíti hírnevét.
Molnos Péter