Az I. világháború után induló klasszicizáló mesterek - Szőnyi István, Korb Erzsébet, Aba-Novák Vilmos és Patkó Károly - legjelentősebb műfaja a monumentális, szobrászi képzésű aktokból összeállított, bibliai-mitológiai témájú aktkompozíció, illetve a heroikus hangvételű portré és önarckép volt, ezek mellett kisebb számban önálló tájábrázolásokat is alkottak. "Érdekes a csendéletektől valamennyien tartózkodtak, e festészeti műfajt úgy látszik azoknak hagyták, akik jó avantgarde szokás szerint tovább boncolgatták a formát, vagy akik polgári ebédlők dekorálását tűzték ki célul maguk elé" - állapította meg Patkó művészetéről írt összefoglaló tanulmányában P. Szücs Julianna (P. Szücs, 1996. 6.).
A nemzedéktársakhoz hasonlóan Patkó 1920-as években rendezett, önálló tárlatain valóban az aktos kompozíciók és portréábrázolások szerepeltek a legnagyobb számban. A kollekciókban szinte megbújtak a csendéletek. A művész első jelentős kiállításán a Belvederében (1922) hármat (10. Csendélet, 11. Csendélet koponyával, 12. Csendélet korsóval) , az Ernst Múzeum 1924-es tárlatán egyet (53. Csendélet), míg 1927-ben kettőt (43. Csendélet, 48. Virágcsendélet) mutattak be. Ezek közül egyelőre szinte minden darab ismeretlen számunkra, feltehetően lappanganak. Kivételt képez a Csendélet kék drapériával (1920) című kompozíció, mely talán azonos a Belvederében (1922) kiállított alkotások egyikével. Az 1960-as évek végétől nyilvántartott festmény most újra szerepel a nyilvánosság előtt a Kieselbach Galéria aukciós kiállításán.
Kis túlzással a neoklasszicizmus bölcsőjének nevezhetjük Berény Róbert elhagyott Városmajor utcai műtermét, melyben 1919 őszétől Patkó Korb és Aba-Novák Vilmos társaságában dolgozott. Hasonló formai és kompozícionális problémák foglalkoztatták őket, kísérletezéseik elsődleges tárgyává elsősorban az emberi test vált. Feltehetően több tanulmányon, kisebb-nagyobb igényű vázlaton keresztül bontakoztak ki nagyobb, szinte kubisztikus felépítésű alakokból összeállított aktkompozícióik.
Patkó művészetének e korai periódusában készült kékes-zöldes tónusban tartott, monokróm aktkompozícióihoz (Ádám és Éva, Tavasz/Aktok szabadban, Hátakt, 1920) kapcsolódik a Csendélet kék drapériával (1920) című festménye is, melyen súlyos, plasztikus redőkben leomló, ultramarinkék drapéria előtt elhelyezett asztalon jelennek meg a csendéleti motívumok.
A Nyolcak tagjainak - Czigány Dezső, Berény, Orbán Dezső és Tihanyi Lajos - Cezanne-i ihletésű kevés motívumra redukált csendéleteihez hasonlóan e képen is kevés egyszerű tárgy, oldalára fektetett zöld mázas korsó és néhány elővillanó mélypiros paprika válik főszereplővé, melyek kíváló terepül kínálkoztak a művészi kísérletezésre. A tárgyilagos, kissé rideg atmoszférát az erőteljesen plasztikus, szinte szobrászian modellált formákon túl meghatározza a festmény sugárzó színkompozíciója, mely a drapéria ultramarinkékjére és az asztalon, illetve a lezáró falsávon megjelenő türkizkék reflexekre épül.
Bár a neoklasszicizmus képviselőinek és az 1910-es évek avantgardjának közvetlen kapcsolatait még nem tárta fel teljeskörűen a kutatás, Patkó 1920 körül készült alkotásai a Fiatalok csoportjából Kmetty János, míg a Pécsi Művészkörből Gábor Jenő "kék" festményeivel vethetők össze. Kmetty 1915-18 között készült, hasonló stílusjegyeket mutató, klasszicizáló aktkompozíciói, illetve csendéletei (Női akt 1916 k., MNG Festészeti Osztály, Csendélet kancsóval és gyümölcsökkel 1915 k., mgt.) - melyek nagy valószínűséggel nem voltak ismeretlenek Patkó számára sem - közvetlen előzményként foghatók fel, míg Gábor "az ultramarin láz"-ban készült önarcképei és aktábrázolásai (Szembenéző önarckép 1920, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, A nő és a férfi 1919, mgt.) Patkó festményeivel szinte párhuzamosan készültek 1919-20 folyamán. A Csendélet kék drapériával (1920) című festmény közvetlen analógiájaként értékelhető Gábor Kaktuszos csendélete (1920), mely a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárának állandó kiállításán látható.
Patkó az 1920-as évek legelején alkotott festményei közül egyelőre nagyon keveset ismerünk, elsősorban tanulmányok és néhány nagyobb szabású, reprezentatív aktkompozíció került elő. Ennek fényében különösen jelentőssé válik minden olyan lappangó alkotás, mely árnyalhatja a művész korai időszakáról kialakított véleményünket. A Csendélet drapériával (1920) nem csupán Patkó művészetének egy fontos darabja, hanem szinte egyedülállóan reprezentálja a neoklasszicizmuson belül a csendélet igen ritka műfaját.
Zs. F.