A LEGRITKÁBB
A magyar festészet emlékanyagának viszontagságos történetét, a műtárgypusztulás és elkallódás fájóan magas arányát jól illusztrálja Csontváry Kosztka Tivadar életművének sorsa: a kevesebb mint nyolcvan fennmaradt festmény mellett fényképről is csupán további egy tucat lappangó művét ismerjük. Az egykor lenézett, a teljes megsemmisüléstől csak egy fiatal műgyűjtő, Gerlóczy Gedeon elszántsága révén megmenekülő életmű azonban így sem „méltó” a magyar festészet legritkább kincsének címére. Még ma is, mikor már szinte közhely a 20. századi magyar képzőművészet súlyosan töredékes volta, megdöbbenünk a tényen: Dénes Valéria munkásságából mindeddig – a most előkerült képpel együtt – összesen tizenhárom festményt sikerült azonosítani, amelyből csupán hat található magángyűjteményben. Ez a szám különösen annak a fényében meglepő, hogy a magyar avantgárd egyik legeredetibb alkotója 1914 februárjában, a Nemzeti Szalon kiállításán nem kevesebb, mint hetvenhét festményét mutatta be a közönségnek. 77-ből 13 – semmi sem jelzi jobban a magyar történelem drámai töréseinek értékpusztító következményeit, mint ez a megdöbbentő arányszám.
A LEGSZABADABB
A jómódú pesti polgárcsaládból származó Dénes Valéria Szablya-Frischauf Ferenc kezei alatt vált művésszé. Mestere, a KÉVE későbbi megalapítója hamar felfedezte a fiatal lány kiemelkedő tehetségét, és 1906 tavaszán – saját gyűjteményes kiállításával párhuzamosan – közönség elé is tárta tanítványa néhány alkotását. A képeket látva Fülep Lajos Az Ország című napilapban rövid, de nagyon találó jellemzést adott Dénes Valéria egyéni stílusáról: „csupa izgató és romlatlan eredetiség.”
A művészpályán éppen csak elinduló festőnő 1907-től szinte minden nyáron megfordult Nagybányán, hosszabb-rövidebb időt töltve a neós „forradalomtól” felbolyduló művésztelepen. Itt ismerkedett meg későbbi férjével, Galimberti Sándorral, akinek példáját követve 1910-ben ő is Párizsban telepedett le: közös lakást béreltek a Luxembourg Múzeum mellett, a rue de Vaugirard 23-as számú házban. Hazaküldött, lelkesedéstől fűtött leveleiből a francia főváros nyüzsgő művészi életének inspiráló hatásáról kapunk hírt: „Van egy nagyon kedves műtermem és nagyon nagy kedvvel dolgozom. Oly nyugodt vagyok, oly nagyon élvezem egy műterem kellemességeit, hogy azt hiszem, végre egy kicsit haladok is... Sok szép kiállítás volt ismét, Gauguin, Manet. Holnap nyílik meg ismét Cézanne.” A tárlatok látogatása mellett új iskolát is választott magának. 1910-től közel két esztendőn át Matisse akadémiájának növendékeként képezte magát, sőt nagy valószínűség szerint 1911 és 12 telén Galimberti Sándorral együtt el is kísérte mesterét stílusformáló marokkói útjára.
IZMUSOK HATÁRÁN
Dénes Valéria alkotói stílusa, a Matisse hatásaként is kibontakozó felszabadult ecsetkezelés és a festői indulatnak teret engedő formatorzítás 1912 körül egy új elemmel gazdagodik: ekkor születő festményein a kubisták szerkezetet hangsúlyozó és a hagyományos perspektíván túllépő alkotói módszere is tetten érhető. Barki Gergely a magyar kubistákról írt kitűnő tanulmányában ezekkel a szavakkal foglalta össze Dénes Valéria és férje, a vele szinte szimbiózisban alkotó Galimberti Sándor, hazai viszonyok között úttörőnek számító művészi kezdeményezését: „Torzított perspektívájú, extrém felülnézettel operáló csendéleteiken és tájképeiken a kubizmus mértani szerkesztettségét jelző erős kontúrok vázát robbanó feszültséggel teli festői gesztusok feszítik szét. Képeiken olyan sajátos szintézis jött létre, melyen a tér bonyolult tagolását nem csupán a hideg, kiszámított szerkesztés határozza meg, hanem az absztrakció igényével fellépő, de mégis emberi indulat vezérelte gesztusok. Mintha a magyar virtustól fűtött temperamentum a racionálisan elemző francia szellemmel (...) lépett volna frigyre. Dénes Valéria férjénél is merészebb újítónak tűnik, és bizonyos szempontból közelebb is került a kubizmushoz, egyes képeinek színállása Braque tompított színskáláját idézi, s köztük a francia kubisták által kedvelt ovális formájú kompozíciók is előfordulnak.”
ÚJRA ITTHON
Több mint egy évszázados lappangás után, külföldről került haza Dénes Valéria most bemutatott alkotása, a Kaktuszok. Az erős felülnézetében ábrázolt csendélet egyéni színtézisét adja a fiatal festőnőre ható két fontos párizsi élménynek: egyszerre érezzük rajta a fauvokra jellemző áradó festői spontaneitást, a minden gátat átszakító dinamizmust és a kubizmus mértani idomokra redukáló szerkezetességét. A korábbi évek intenzív színei helyett a kolorit kifejezetten redukált és visszafogott, s ez a vonás szintén Picasso és Braque képeinek hatását bizonyítja.
Dénes Valéria a meglepően közeli nézőponttal, a rálátásos kompozícióval, a szűk kivágattal, a látványelemek összezsúfolásával, az egymást keresztező és metsző formák tudatos ütköztetésével olyan komplex vizuális mátrixot hozott létre, amely a képben feszülő dinamikát a végletekig fokozza. A festői probléma maximális kiaknázásához megtalálta a tökéletes témát: nem véletlen, hogy az 1914-es kiállításán bemutatott csendéletek közül többen is kaktuszok jelennek meg. A neue sachlickeit képviselőinek későbbi kultusznövénye – húsos, geometrikus alakú leveleivel – szinte absztrakt szoborként hat, míg a cserépek a teret betöltő energiák forrásaként, mint két, éppen kitörő vulkán kürtője jelenik meg. Talán az sem véletlen, hogy az egymás mellett álló növények jól megkülönböztethető, egyéni karaktert kaptak: a Kaktuszok a két elválaszthatatlan művész, az egymás nélkül élni sem tudó két ember szoros, megbonthatatlan szövetségének egzisztenciális szimbólumaként is értelmezhető.
A Kaktuszok váratlan felbukkanása a magyar képzőművészet ünnepi pillanata. 20. századi modern festészetünk egyik legizgalmasabb és legeredetibb életműve egy mindeddig még fényképről sem ismert darabbal gazdagodott. Aki megvásárolja, az elképzelhető legelitebb gyűjtői klub tagjává válik: annak a négy embernek az egyike lesz, aki Dénes Valéria legalább egy festményét magáénak tudhatja.
Molnos Péter