Egy-egy korábban ismeretlen, fontos információkat rejtő dokumentum, vagy évtizedeken át lappangó műalkotás váratlan felbukkanása mindig óriási örömöt jelent a műgyűjtők és a művészettörténészek számára. Ez hatványozottan igaz azokra az esetekre, mikor olyan alkotás kerül elő, melynek létéről ugyan régi, megsárgult fotók alapján tudomásunk volt, de a maguk valójában sosem foghattuk kezünkbe őket. Várunk rájuk, de szinte remélni sem merjük, hogy valamikor részünk lehet a megtalálás semmi máshoz nem hasonlítható élményében. Ilyen örömteli eseményt jelent Czigány Dezső kiemelkedő kvalitású csendéletének napfényre kerülése.
Négy évvel ezelőtt, mikor a Nyolcak centenáriumi kiállításának katalógusán dolgoztunk, igyekeztük számba venni a művészcsoport valamennyi tagjának lappangó alkotásait. Azokra a művekre koncentráltunk, amelyek nagy eséllyel szerepelhettek a Nyolcak három budapesti tárlatának valamelyikén, vagy legalább bizonyíthatóan a csoport fennállásának éveiben, 1909 és 1912 között születtek. A kiállítási kritikák sajnos sokszor pontatlan, azonosításra ritkán alkalmas képleírásai mellett a korabeli újságillusztrációk és a nagy ritkán fennmaradt eredeti fényképek kínáltak esélyt a fájóan hiányzó alkotások feltérképezéséhez. Utóbbiak sorába tartozik Erdélyi Mór „császári és királyi udvari fényképész” itt bemutatott, 1912-ben készült felvétele. A kép, mely Czigány Dezső Százados úti műtermét ábrázolja, e műfaj egyik legszebb darabja: tökéletesre csiszolt, lélek-láttató portré a festőről, s egyben hatalmas ajándék a hiteles információkra éhes művészettörténészek számára. Az arcát kezével eltakaró festő sokatmondó póza, a fotón feltűnő festmények sora és a tárgyak sokasága, melyek oly nagy szerepet játszottak éveken át a festő életében és művészi pályáján – mindez szinte kimeríthetetlen alapanyagot jelent a kutatóknak. A kellékek egytől egyig ismerősek Czigány csendéleteiről vagy önarcképeiről. A széknek támasztott cselló, a földre tett faragott szobor, a jobb oldalon álló alacsony szekrény és az azon látható tárgyak, a fedeles kínai váza, az alacsony gyümölcsöstál és a lecsüngő kendő – ez a privát bejáratú, személyre szabott univerzum éveken át adott témát az ekkoriban leginkább itt, ezek között a falak között dolgozó művész számára.
A fényképen összesen hét festmény tűnik fel. Balra a falon a Nő fasorban című kép részlete látható, a földön egy ma még lappangó, fehér kancsós csendélet, Czigány legörnyedő alakja mögött egy egész alakos női portré, míg tőle jobbra egy köpenyes önarckép áll a festőállványon. Az utóbbi vászon jobb alsó sarkához egy gyönyörű csendélet támaszkodik, mely már 1912-től közgyűjteményben van, s ma a Magyar Nemzeti Galéria egyik legszebb „nyolcakos” kompozíciója.
Az említett, s a legtöbb csendéletnek fényesre politúrozott felső lapjával szilárd „alapot” adó szekrény hátsó sarkában egy álló formátumú festmény kompozíciójának fő vonalai bontakoznak ki. A kép az elmúlt száz évben egyetlen egyszer bukkant fel: a Bizományi 1981-es téli aukcióján szerepelt, majd újra eltűnt a kíváncsi szemek elől. Most jött el a szerencsés pillanat, hogy több évtizedes lappangás után végre hazatért külföldről és közönség elé kerülhet.
A Csendélet gyümölcsökkel és szoborral az egész Czigány-életmű egyik legszebb, de biztosan a legkülönlegesebb kompozíciója. Az extrém módon megemelt nézőpontra, a szinte meghökkentő felülnézetre egyetlen hasonló példát sem találunk – az inspiráció forrásvidékét Cézanne és Gauguin képei között lelhetjük meg. A posztóbetétes asztal lapja szinte az egész képteret betölti, fölötte csupán egy vékony sávban tűnik fel a festő több képéről, így a most elemzett mű legközelebbi párhuzamáról, az MNG említett csendéletéről is ismert, kékes színben játszó drapéria. A két festményen az ábrázolt tányérok és a gyümölcsök is azonosak: Czigány összetéveszthetetlen, bámulatos tömörséggel megfogalmazott, szinte márvány keménységű almái, citromjai és narancsai adják a képek színvilágának jól ismert csattanóit. A most felbukkant festmény koloritja a háttér hideg kékjétől az előtér meleg sárgájáig és narancsáig ível, míg a „semleges” alapot az asztal lapját fedő posztó olívzöld színe adja. Gauguin archaikus totemjeit idézi a kompozíció jobb oldalán álló – az említett Erdélyi-fotón a festmény közvetlen közelében látható –, 19. századi népi Madonna-faragás, melynek gyönyörű ellenpontjaként villan fel a fehér, sima felületű porcelán csésze: felszínét halványzöld, sárga és kék reflexek borítják. E két tárgy között helyezkedik el az a gyümölcsökkel gazdagon megrakott, kék szegélyes tányér, mely jó eséllyel pályázhatna a magyar csendélet-festés legszebb motívumáért járó címre. A blikkfangos elhelyezés, a megfestés érzékisége, a világító fehér „karéjjal” övezett színek felfokozott ereje és az utolérhetetlen plaszticitás hatására ez a részlet szinte „leesik” a vászonról: a szem önfeledt örömén túl a néző szinte késztetést érez, hogy a lecsúszó tányér után nyúlva megakadályozza a várható zuhanást.
Molnos Péter