Csupán néhányszor fordult elő az elmúlt másfél évszázadban, hogy a magyar festészet tökéletesen szinkronba került a legmodernebb nemzetközi irányzatokkal, s egy-egy műalkotás erejéig a világ legjelentősebb művészei mellé került. Rippl-Rónai József néhány alkotásán kívül ezek a kitüntetett „pillanatok” leginkább a magyar Vadak, a Budapest, Párizs és Nagybánya között ingázó magyar fauve festők neveihez fűződnek. Közülük is kiemelkedik Tihanyi Lajos, akinek 1910 körül készült festményei a világ bármely jelentős múzeumában feltűnést keltetének. A közelmúltban letisztított, végre visszahajtás nélkül, eredeti méretében és tüzes színeivel felragyogó Csendélet cserepes virággal, kancsóval és citromokkal a hazai, sőt a nemzetközi festészet legnagyobbjaival is állja a versenyt. Tihanyi 1909-es alkotása minden túlzás nélkül a magyar festészet egyik, ha nem a legszebb csendélete, amely a legnagyobb francia kortársak, Matisse és Derain művei mellé kívánkozik.
Egy ösztönös zseni
Ha kortársai alkalomadtán szóvá is tették nehezen kezelhető természetét és önteltségig magabiztos jellemét, abban mindenki egyetértett, hogy ösztönös zseni volt. Egész ifjúkorát szinte csupán két dolognak, a nőknek és a festészetnek szentelte. Bár egy gyermekkori betegség szövődményeként szinte teljesen elvesztette a hallását, s ennek következtében bántóan hangosan intonálta a szavakat, irigykedő barátai szerint mégis ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a szebbik nem képviselőire. A mindig jól öltözött és a gasztronómia terén is kifejezetten gurménak tartott Tihanyi annak ellenére volt könnyed társasági ember, hogy a négy elemin kívül nem végzett hivatalos iskolákat: csupán otthon, autodidaktaként bővítette műveltségét. Hasonló hiányosságokra lelhetünk művészeti tanulmányai terén, hiszen az Iparrajziskola néhány szemeszterén kívül csak egy-két homályosan körvonalazható festőtanfolyamon vett részt – mindent maga sajátított el a régi mesterek, a természet és saját kortársainak tanulmányozása révén. A világhírű fotóművész, Brassai úgy gondolta, hogy éppen a gyermekkori betegség állt Tihanyi művészi zsenialitása mögött. „Vajon az a testi és lelki megrázkódtatás, amely a fiatalembert kirekesztette a hangok világából, és bezárta a csendjébe és magányába, új dimenzióval gazdagította a látását? Ettől kezdve a világot felfokozott élességgel és érzékenységgel nézte, és ez meglátszik egész festészetén. Kétség kívül befolyással volt rá Gauguin, El Greco és elsősorban Cézanne, továbbá a kubizmus és a fauve-ok irányzata, de látásmódjának eredetiségét ezek nem változtatták meg.” Ha az okok vitathatók is, abban mindenki egyetért, hogy ő volt a magyar festészet egyik legösztönösebb zsenije: páratlan tehetsége és hihetetlen magabiztossága révén új utat vágott a magyar modernizmus történetében.
A festők városában – az első nyár Nagybányán
Tihanyi édesapja, a Balaton kávéház még Teitelbaum Józsefként anyakönyvezett tulajdonosa azt szerette volna, ha fia veszi át tőle a családi vállalkozás vezetését. A tehetős apa álma hamar szertefoszlott a hamar jött betegség következményeként, így ettől fogva lelkesen támogatta gyermeke korán kibontakozó művészi érdeklődését. A megzabolázhatatlan, öntörvényű fiú azonban hamar kilépett a formális oktatás béklyóiból, helyette inkább a kávéházat látogató fiatal festők tanácsára hallgatva 1907 nyarán vonatra ült és elutazott Nagybányára. Döntésében minden bizonnyal szerepet játszottak azok a budapesti kiállítások, amelyeken megismerhette a művésztelep vezető mestereinek munkáit, sőt a francia közelmúlt legmodernebb törekvéseit is. Biztosak lehetünk benne, hogy Tihanyira reveláló hatást gyakorolt a Nemzeti Szalon 1907 májusában megrendezett, korszakos jelentőségű Gauguin-kiállítása, amely gyökerestől forgatta fel a hazai kulturális életet. A művész- és gyűjtőkörökben valóságos szenzációt okozó tárlat fő attrakcióját Paul Gauguin hatvannégy alkotása jelentette, de néhány festmény és rajz erejéig Cézanne, Louis Valtat, Maurice Denis vagy éppen Emile Bernard, sőt Matisse művészete is bemutatásra került. Rippl-Rónai József, festőbarátjához, Kunffy Lajoshoz írt levelének elragadtatott sorai jól érzékeltetik a tárlat döbbenetes erejét: „Itt ma nyílik meg a Gauguin-, Cézanne kiállítás. Tegnap már láttam. Fölséges! Isteni! Éppúgy megállít, éppúgy megihlet, mint a reneszánsz bármelyik nagy mestere.”
Ilyen előzmények után a Zazar partjára érkezve Tihanyit érthető módon már nem a telepalapítók, Ferenczy Károly vagy Réti István művei lelkesítették fel igazán, hanem a Párizs legfrissebb irányzatait Nagybányára hozó Czóbel Béla és a nyomába lépő neósok megdöbbentően újszerű alkotásai. Éppen ezért nem is az iskola hivatalos keretein belül tanult, művészi fejlődését így sokkal inkább egyfajta „ellesés”, a közös munka inspiráló hatóereje vitte előre, mint a hagyományos akadémikus oktatás. Már ezen a nyáron együtt dolgozott többek között Galimberti Sándorral, Perlrott Csaba Vilmossal és Bornemisza Gézával, akik valamennyien a francia modern művészet bűvkörében élve Párizs és Nagybánya között osztották meg idejük nagy részét. Nem véletlen tehát, hogy az 1907-es év végén Tihanyi is elérkezettnek látta az időt, hogy hosszabb időre a francia fővárosba költözzön.
A modern művészet fővárosában – Párizs varázsa
A nagybányai hónapokat követő párizsi utazást sűrű homály fedi. A modern művészet fővárosába érkező fiatal festő mintha teljes magányban alkotott volna: barátai és kollégái nem tesznek említést a vele való esetleges találkozásokról, sőt láthatóan ő is bajban volt, amikor évtizedekkel később datálni kellett e stílusformáló utazást. Az 1907 végétől a következő év tavaszáig tartó tanulmányút festményei csupán a közelmúltban bukkantak elő, s azt mutatják, hogy Tihanyi az itt töltött hónapokat – persze az obligát, bohém lumpolás mellett – egyetlen festői probléma minél tökéletesebb megoldásának szentelte. Bár írott forrás nem támasztja alá, a fennmaradt képekből az valószínűsíthető, hogy a Szajna bal partján, a Petit Pont és a Pont Saint-Michel között húzódó utca, a Quai Saint-Michel egyik házában bérelt lakást – ha nem is itt lakott, festőállványát időről-időre itt állította fel. Az 1907–8-as párizsi utazásról ugyanis mindössze négy olyan festmény maradt fent, amelyek erős rálátásban, felülről rögzítették a rakpart és a folyó egy-egy olyan részletét, amely kizárólag ebből a nézőpontból tárulhat fel. A négy festményből a Pont Saint-Michelt ábrázoló két kompozíció az elmúlt évek magyar aukciós piacának abszolút sztárjává vált: soha előtte és azóta ilyen sikert nem ért el modern magyar műalkotás.
1909 – Újra Nagybányán
Párizsból hazatérve, egy néhány hónapos budapesti közjáték után Tihanyi 1909 nyarán ismét Nagybányára költözött. A társaság ekkor is rendkívül inspiráló lehetett, hiszen együtt volt a magyar Vadak szinte teljes „vezérkara”: Ziffer Sándor és Perlrott Csaba Vilmos éppen úgy a Zazar-parti városban tartózkodott, mint Galimbert Sándor és Bornemisza Géza. A művészi munka ezekben a hónapokban mindannyiuk közül Tihanyinak ment a legjobban: egy sor pazar tájkép mellett ekkor festette meg a most vizsgált képet, egész életműve legszebb csendéletét, amelyhez csupán a szintén ebben az esztendőben festett Sárgaterítős csendélet mérhető.
Bár a most bemutatott kompozíció csupán szűk kivágatot mutat a környező enteriőrből, a karakteres részletek, elsősorban a kék színű fal miatt mégis könnyen azonosítható a helyszín: a kép Nagybánya bányásznegyedének egyik házában készült.
A városnak ez a korábban kicsit lenézett szeglete az 1905 utáni néhány esztendő alatt szinte kultikus jelentőségre tett szert az ide látogató művészek életében. Az élénk színekre festett bányászházak lenyűgöző együttese és a benne élő emberek romlatlan, természetközeli egyszerűsége ugyanúgy élénk vonzerőt gyakorolt a nagyvárosokból, elsősorban a nyüzsgő Párizsból és Budapestről érkező festőkre, mint Gauguinre új, Csendes óceáni lakhelyének trópusi miliője és egzotikus őslakosai. A negyed leghíresebb része, a Veresvizi utca rendkívül népszerű lett a század első éveiben. A festők általában nem az előkelő, de persze jóval drágább szállodákban vagy belvárosi vendégházakban, hanem itt, a Zazaron túli bányásznegyedben kerestek maguknak szállást. „Ez már a Hostác, a Veresvíz, a két piktorfertály, a nagybányai Quartier-Latin. Piktorok és bányászok közös otthona” – írta e furcsa honfoglalásról 1912-es visszaemlékezésében Szablya János, a KÉVE művészcsoport egykori vezetője. (Könnyen adódik a párhuzam, hogy a „modern zseni” éppen ezekben az években megalapozott mítoszában, Van Gogh élettörténetében szintén kitüntetett szerepet játszottak az egyszerű bányászok: köztük élve, nekik prédikálva fordult először a festészet felé.)
A környezet elbűvölő, képek százait ihlető karakterét Móricz Zsigmond is megörökítette Nagybányáról írt, 1908-ban megjelent várostörténeti áttekintésében: „A veresvízi-utca kékre-zöldre, sárgára festett apró bányász-házaival, kemény színfoltjaival, zöld lomb alá bújt aprófalu, nagytetejű épületeivel, olyan festői hatású, mint kevés város az országban”. Innen már csupán egy lépés a Pesti Napló 1912-es, Dolgozó kolóniák című cikkének záró sora, amelyben a művésztelepről távozó riporter, Iván Ede érezhető nosztalgiával összegzi élményeit: „Az üdítően tiszta hegyi levegőben már ragyog a világosság: a házak – a bányászok városrészében vagyunk – szinte tündöklenek a sok tarka színtől, amellyel be vannak festve... Kék, sárga, piros, zöld (…) Gauguin, Tahiti... Nagybánya – ez jár a fejembe, amikor a vonatom lassú döcögéssel kiindul az állomásról...”
Színes falak között
Az egyszerű vidéki otthonok élénk színű falai a modern művészet születésének éveiben különös vonzerőt gyakoroltak a festőkre: ahogy Van Gogh és Matisse, úgy Rippl-Rónai, Ziffer és Tihanyi egyaránt e ma már meglepő „lakberendezési stílus” bűvkörébe került. Tetszett nekik a minden gátlástól mentes, tompítatlan kolorit szabadságot sugárzó áradása, érezték a rokonságot, amely saját képeik robbanó vizuális ereje és ezek között a puritán és rusztikus enteriőrök között fenn állt. Tihanyi több ekkor született alkotása, így az Ady Endre tulajdonába került, 1908-ban festett Nagybányai szobabelső Van Gogh A hálószoba című világhírű festményéhez hasonlóan természetesen sokkal több, mint egy tetszetős enteriőrkép. Ahogy minden szoba, lakójának rejtett önarcképe is: tanúskodik ízlésről, szokásokról, szépérzékről és rendszeretetről, nem más, mint a belső ösztönös kivetülése – bejárható, letapogatható jellemrajz.
A téralakítás mestere
A Nyolcak 1912-es, harmadik kiállításának katalógusában ars poeticának is beillő sorok olvashatók Tihanyi tollából, amelyek a most bemutatott kép értelmezéséhez is kulcsot adnak: „A festő teret akar a vásznon érzékeltetni, melyben tárgyak vannak. A tárgyak határát a tér szabja meg, amelyhez alkalmazkodnak. Ezen alkalmazkodás következtében az objectumnak nincs szorosan megszabva a határa. (…) De mivel a kép tárgya szorosan egy a környezetével, ezért kell együttesen felfognunk mindkét substantiát…” Tihanyi tehát – elsősorban Cézanne nyomdokain haladva – nem a látványélmény puszta visszaadására törekedett, hanem elsősorban a tér, az ábrázolt tárgyak, valamint a köztük kapcsolatot teremtő kompozíció elvont problémáit tartott szeme előtt.
A most bemutatott csendéleten azonban Cézanne precízen szerkesztő, a háromdimenziós teret autonóm módon, a kép vizuális rendjének alárendelve kezelő komponálását a francia fauve-ok inspirációjára utaló expresszív festői gesztusok élénkítik. Így a kép nem annyira az univerzumot kormányozó erők tökéletes és könyörtelen logikáját, a megváltoztathatatlanság és szilárdság cézanne-i rendjét jeleníti meg: mindezt átszínezi az alkotói temperamentum nehezen kordában tartott szertelensége.
Ráadásul Tihanyi e képén mintha sportot űzne a tériviszonylatok minél gazdagabb ábrázolásából. Az erősen megdöntött asztalról szinte „lecsúsznak” a rajta lévő tárgyak, a nézőnek kedve lenne odakapni, hogy megelőzze a végső zuhanást. Az ábrázolás több, vertikálisan elmozdított nézőpontot egyesít, mindezt olyan módon, hogy áramló, sőt örvénylő összhatás jön létre az erővonalak között. A padlót csíkos mintázat borítja, amely úgy „érkezik” a szoba kék falához, hogy paradox vizuális hatást keltve megemelkedik a fakeretes tükör és a jobb felső sarokban lévő ablak alsó széléig. A lüktető, áramló térhatást tovább bonyolítja a szokatlanul magas nézőpont, valamint a tükör és az ablak kompozícióba emelése. Tihanyi mindent bevetett, hogy a térhatást maximalizálja: a néző nem csupán látja a motívumokat, de rálát a tárgyakra, belát a kerámiák száján, kilát az ablakon, sőt a tükör segítségével mögé is lát az ábrázolt tárgyaknak.
Robbanó színek
A több mint egy évszázados szennyeződések eltávolítása után egyértelműen megállípítható, hogy a Csendélet cserepes virággal, kancsóval és citromokkal az egész magyar fauvizmus legszínpompásabb csendélete. A komplementerekből szőtt ragyogó kolorit kék-vörös-zöld-sárga hangsúlyait a terítőn és az ablakban megjelenő rózsaszín foltok egészítik ki pazar együttessé. A rózsaszín – a kép tisztítását is elvégző kitűnő restaurátor, Kemény Gyula találó definíciójával: „a neós paletta hangvillája” – hangsúlyosan kap szót a kompozíció egészében. Kemény szerint a „magyar jolly joker szín” elsöprő sikere elsősorban arra vezethető vissza, hogy elvonatkoztatott, természettől idegen volta miatt „a társaságában lévő többi színt is képes elemelni a naturális vonatkozásaitól”. E funkciója ezen a festményen is fontos szerepet kap: a fauve-os szabadsággal feltett laza színfoltok dekoratív ritmusa, a festői „tálalás” artisztikuma izgalmas vizuális csemegévé, a magyar fauve festészet gyöngyszemévé avatja Tihanyi Lajos múzeumi rangú alkotását.