Egy fényképen a művész a Vasárnapi Kör tagjainak társaságában látható, Mannheim Károly, Fogarasi Béla és többek között Balázs Béla veszik körül. Egy másik fényképen a szobrász Ferenczy Bénivel van együtt. A kör tovább tágítható, ha megnézzük, kik segítették Nemes Lampérthot pályáján. Művészetének legalaposabb ismerője, az évekkel ezelőtt elhúnyt Molnár Zsuzsa, a Szépművészeti Múzeum szakembereit, többek között Meller Simont és Petrovics Eleket emeli ki közülük. Ha még hozzájuk vesszük a művésztársakat, legalább azokat, akikkel Nemes Lampérth együtt állított ki, mint például Uitz Bélát, Bortnyik Sándort, Gulácsy Lajost vagy Pátzay Pált, akikkel 1918-ban a MÁ-nál szerepelt és Moholy-Nagy Lászlót, akivel Bécsben volt 1920-ban közös kiállítása. Már e nevekkel hűen jellemezhetjük a 33 évesen elhunyt festő emberi és művészi értékeit. A legközelebbi művésztársak közül való Kmetty János, akivel együtt készítette a "Be" című 1919-es plakátot és Tihanyi Lajos, akit, mint Bohacsek Edét is, már az Iparrajziskolából és a Művészházból is ismerhetett. Ugyanazokat a felvidéki helyszineket járták be és örökítették meg mindhárman a 10-es évek elején. Nemes Lampérth művészetének elismerői közé tartozott Hevesy Iván, Kállai Ernő és később Genthon István, a kor legjelentősebb művészetkritikusai, művészettörténészei, ami szintén sokat elárul Nemes Lampérth kvalitásairól.
Szólhatnánk még Antal Frigyesről és Lukács Györgyről is, akik buzgólkodtak érdekében vagy említhetnénk Lesznai Annát, aki a Kezdetben volt a kert című regényében is emléket állított neki. Nem feledkezhetünk meg dr. Wilde Jánosról sem és a többiekről - Hoffmann Editről, Elek Artúrról, Ferenczy Noémiről vagy Tolnay Károlyról -, akikhez a művész leveleit írta vagy akik leveleikben említik őt. S hagsúlyoznunk kell művészetének felfedezőit is, így elsősorban Kassák Lajos személyére kell felhívni a figyelmet. Kassákról a művész 1917-ben portrét is készített.
A Kassák-portré nem a legkorábbi Nemes Lampérth oeuvre-jében, megelőzi az 1912-ből való Turinszki Imrét ábrázoló tusrajz és az 1914-ben Gáborvigh Istvánról készített krétarajz. Egy másik 1914-ből való krétarajza Pogány Kálmánt ábrázolja. Ezek a portrék a szoros kapcsolatok tanújelei, barátságok dokumentumai. Ugyanilyen igazolások azok a Nemes Lampérth-festmények is, amelyek az ábrázoltak tulajdonába kerültek. Ezek közül valók a citromokat ábrázoló, 1912-ben készült akvarellek, amelyek Pogány Kálmán gyűjteményéből származnak.
Pogány Kálmán alakját Szabó Júlia tanulmányai segítségével idézhetjük fel. Pogány Kálmán művészettörténész 1908-tól a Szépművészeti Múzeum "igazgató-őre volt". 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt kinevezték a Vörös Hadsereg zászlóaljparancsnokává, majd Lukács György mellett dolgozott, ő irányította a szocializáló bizottságot. A művészeti és múzeumi direktórium elnökeként ő szervezte a köztulajdonba vett műkincsek kiállítását a Műcsarnokban. 1919 szeptember 2-án letartóztatták, majd 1920-ban elbocsájtották állásából. Nevével később, 1923-24-ben az Ars Una című folyóiratnál még találkozhatunk, de ez volt az utolsó, művészetet érintő vállalkozása. 1951-ben hunyt el Budapesten.
Pogány Kálmán 1919-ben Nemes Lampérthttől egy olajfestményt és két tusrajzot választott a Szépművészeti Múzeum számára. (Ezek ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében találhatók.) Nem tudjuk, ekkor került-e az ő gyűjteményébe a művész két akvarellje, de az tűnik valószínűnek, hogy nem. Pogányról Nemes Lampérth 1914-ben készített portrét (repr. Kassák Múzeum kat. 1984), így ismeretségük 1919-nél jóval korábbra datálható. Kaphatta már 1914-ben vagy korábban is akár ajándékba a műveket. Tihanyi Lajos 1911-ből való Erdős tájképe ugyancsak Pogányé lett (repr. Kieselbach 9. aukció). Tihanyi sem jegyezte fel hogyan és mikor került festménye Pogányhoz, de levelei hangjából arra következtethetük, hogy kapcsolatukba egy korábbi ajándékozás lehetősége is belefért. Pogány Kálmán már 1912 tavaszán láthatta a frissiben készült, Cézanne hatásáról tanúskodó remekműveket, a tér és a tömeg konstrukciójának kérdését feszegető, rendkívül koloritgazdag, expresszív erejű akvarelleket, hiszen nem kizárt, hogy egyikük azonos a Műcsarnok 1912-es tavaszi kiállításának 590., eladó vízfestmény csendéletével.
dr.Majoros Valéria