"Más hivatását és célját látja már a színeknek, mint a többi társai: Czigány Dezső. Egymás mellé helyezi és felhangolja őket, mint egy szépen szóló, mély hangú csellót, mulat, babrál és játszadozik velük, a fehérekkel, sárgákkal, jó cigányos színű kékekkel és zöldekkel. De emellett súlyt helyez és nyomatékot ad a matériának is, melyet fest, a bögrék porcelánjának, almák húsának, narancsok héjának, kancsók anyagának: mindmegannyi festői téma körül szorgoskodik." 1 Bölöni György 1909 április végétől július elejéig tartó vándorkiállítást szervezett "Új magyar festők" címmel Kolozsvár-Nagyvárad-Arad útvonalon, melyen részt vettek többek között a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köréből (MIÉNK) frissen kivált későbbi "Nyolcak" tagjai, így Czigány Dezső is. Bölöni sorai már ekkor találóan határozták meg azt a festői irányt, mely Czigány csendéleteit jellemzi ekkortól 1925-ig tartó időszakában. A cézanne-i képszerkesztés szabályainak elfogadását mutatják e festmények, stílusuk azonban már lényegi eltéréseket mutat a francia mester látásmódjától. Czigányt eredendően robbanékony lelki alkata az erőteljes színek használatában és az anyagszerűség minél teljesebb megragadásának szándékában teljesedett ki, melyet a tárgyak kiválasztásával és egymáshoz való viszonyuk gondos felépítésével egészített ki.
Csendéleteinek alapvető formai jellemzője a képépítő elemek átgondolt elrendezésének eredményeként létrejövő kiegyensúlyozottság és zártság. E konstruktív módon szerkesztett formavilág azonban az 1910-es évek közepéig egyre expresszívebb színhasználattal párosult. Cézanne-tól eltérően Czigány a térfoglaló, szilárd és plasztikus formákba tömörített lokális színeket sötétebb kék és zöld kontúrokkal különítette el egymástól. Cézanne minden elméletet a természeti látványnak próbált alárendelni, vagyis az emberi szem által közvetített és az agy által feljavított képet igyekezett a valósághoz közelítőbbre visszaigazítani s ebből adódóan az egyes tárgyak a reneszánsz perspektíva szabályaitól eltérően mutatkoznak nála. Czigánynál nem találkozhatunk a Cézanne-féle szándékos "elrajzolásokkal", a színek aprólékos modulálásával, a levegőrétegeken áthatoló fény által létrehozott kristálytiszta színfokozatokkal és azok egymástól való pontos megkülönböztetésével. "Nála nem csak azért vannak a színek, hogy a kép kompozíciójának megadják a harmóniáját, nem azért, hogy finom és érzékeny ellentétekkel megadják a formák egyensúlyát, nála a színek önmagukért élnek, jobban mondva végső törekvése a színeivel, kiválogatott színeinek használatával az, hogy ezek, önmagukban, ellentéteikben, harmóniáikban a legidegesebb érzékies hatást váltsák ki az emberekből." - írja Bölöni György a festő barátja és művészetének egyik legavatottabb ismerője 1911-ben.2 A kortárs kritikusok Czigány egyik legnagyobb festői erényét eruptív erejű kolorizmusában látták, amely tulajdonság egyénivé és a Nyolcak közül is kiemelkedő jelentőségűvé avatta művészetét.
Kállai Ernő a magyar festői stílus eleven erőtartalékaként határozta meg a Nyolcak programszerű antiimpresszionizmusát. Czigány Dezső művészetének tárgyalásakor külön kiemelte az abban megnyilvánuló - kiváltképp csendéleteire jellemző - anyagérzetekkel telített testiséget, a vaskos modellálás és a harsány színellentétek iránti előszeretetét, mely erőteljesen eleven és érzéki impulzivitással közvetíti képeinek sokrétű festői energiáit.
Czigány Dezső csendéleteinek jellegzetes tárgyi világa, a talpas porcelán gyümölcstartó, öblös csésze és tál, valamint a nagyobb, gömbölyded gyümölcsök az itt bemutatott festményen is megjelennek. A tárgyakat az 1915 és 1925 közötti évtizedben rendszerint ugyanazon a vaskos tálalószekrényen helyezte el, mindig más és más elrendezésben. E csendélet legközelebbi analógiája a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, de más köz- és magángyűjteményekben is fellelhetőek párdarabok Czigány e korszakából.
Rum Attila