Fauve-os csendélet
„Mindenhol van virág azoknak, akik látni szeretnék őket” – tanította az idős Henri Matisse. A fiatal Orbán Dezső minden bizonnyal valami ilyesmit keresett, amikor 1910 körül megfestette a most vizsgált csendéletét. Vastagon felhordott, érzéki, fauve-okat idéző ecsetvonásokkal dolgozott, pár színnel érzékeltetve a tárgyak térbeliségét, miközben hagyta, hogy a formák fénnyel és könnyedséggel teljenek meg. A fehér asztal világoskék árnyékai között egy porcelántál áll, harsogó sárgákkal, pirosakkal és zöldekkel megfestett gyümölcsökkel púpozva. Mellette egy sárgából türkizbe váltó mázas kaspó, rózsaszín virágokkal, mögötte egy méltóságteljes zöld váza sárga szirmú növényekkel. A kép felső részét átjárja a – zöldek, kékek és sárgák többféle tónusában megszólaló – levelek burjánzó arabeszkje, amit hangsúlyossá tesz a barackból rózsaszínbe hajló háttér komplementer felülete és a bal oldali türkiz mező. A ropogósan eleven ecsetkezelés Orbán festményét a legszebb fauve-os magyar csendéletek közé emeli.
A Nyolcak alapítója
Orbán Dezső pályafutása különös ívet rajzolt le a 20. századi modern festők között. A Pesten felcseperedő fiatalember nem vett részt formális művészeti képzésben, hanem autodidaktaként szívta magába a festészetet, elsőként osztálytársa, Gulácsy Lajos ihletésére. Pár évig híressé vált barátja, Gulácsy stílusában készülő képeket állított ki, majd 1906-ban Párizsba utazott, ahol szembesült a modern művészet legfrissebb tendenciáival. A fiatalabb, de tapasztaltabb Berény Róbert hatására megismerte a modernista francia festészetet olyan legendáit, mint Cézanne, Matisse vagy Van Gogh. Orbán ellátogatott Gertrude Stein híres avantgárd szalonjába, ahol személyesen is találkozott Picassóval, Matisse-szal és Modiglianival. Közben összebarátkozott Kernstokkal és Pór Bertalannal is, akikkel együtt állítottak ki pár évvel később Pesten, a Könyves Kálmán Szalonban, a Nyolcak első tárlatán. A legendák szerint a csoport Orbán műtermében alapult meg 1909-ben.
Nehéz választás
Utólag visszanézve könnyűek tűnik, hogy az új szellemiséget kereső-kutató fiatal művész megtalálja a ma már világsztárként kezelt avantgárd alkotókat a nyüzsgő párizsi metropoliszban. Pedig Orbán megküzdött a kapcsolatokért és az esztétikai paradigmaváltásért. Mikor Párizsba érkezett, először eltöltött két hetet a Julian Akadémián, de ez nem hagyott mély nyomot benne. Budapesten megismert művésztársai kalauzolták el a modern művészet fővárosának szinte kötelező zarándokhelyeire, így a Louvre-ban eltöltött hosszú hónapok, a kávéházakban megvitatott elvek, a műtermekben és a kiállításokon látott példaképek alakították stílusát. Visszaemlékezésének tanúsága szerint Berény Róbert vált legfontosabb mentorává. A három évvel fiatalabb, de jóval tapasztaltabb, s már közel egy éve a francia fővárosban élő festő szikrázó tehetsége és frusztráló magabiztossága kétségtelenül meghatározó impulzust jelentett a stílusépítés útján gyámoltalanabban botorkáló Orbán számára.
A nagy felismerés
Berény a múzeumok klasszikus anyaga helyett a közelmúlt modernjeit és a kortársakat „reklámozva” többször is magával vitte őt Gertrude Stein szalonjába, s egy sorsdöntő alkalommal Vollard legendás galériájában három festményt, egy Cézanne, egy Van Gogh és egy Matisse képet mutatott meglepett kollégájának. Orbán hónapokig gyötrődött a látottak hatása alatt, hiszen bár hitt az általa nagyra becsült Berény csalhatatlan ítéletében, mégsem tudta megtalálni a példának állított művekben a hitelesnek vélt művészi szépséget. Naponta visszajárt a képekhez, de a felismerés élményének hiányában továbbra is, egyre elkeseredettebben festette korábbi, sötét tónusú, hagyományos stílusú vásznait, mígnem egy megvilágosodásszerű éjszakai élményt követően egy csapásra az új művészet hívéül szegődött. Elsősorban Cézanne művészetét hagyat érvényesülni vásznain, de sok esetben – mint a most vizsgált képnél – hagyat elcsábítani magát Matisse fauve szellemisége által.
Matisse hatása alatt
A Nyolcak első bemutatója után 1910-ben Orbán visszatért Párizsba, hogy tovább tanulmányozza az avantgárd friss eredményeit. Ebben az egy-két évben születtek meg legkiválóbb festményei, különösen a csendélet területén. Köztük a Nyolcak katalógusának címlapját díszítő híres Kannás csendélet (1910) vagy az Ausztráliában őrzött Nagy csendélet (1911). Ez utóbbi kapcsán írta Kassák Lajos, hogy a „formák húsosságát, a színek mélységét és az egész enteriőr beállítását Cézanne világa dominálja”. A most vizsgált alkotás viszont jelzi, hogy Orbán számára a fauvizmus úttörő mesterének, Matisse-nak művészete is kiemelten fontos volt. A kék tálba halmozott gyümölcsök balra billentett súlypontjában még félreérthetetlenül felbukkan Cézanne inspirációja, de a képet eluraló önfeledt szabadság már inkább Matisse világát idézi. A francia példakép olyan főművein, mint a moszkvai Puskin Múzeumban őrzött Aranyhalak (1912), nem csupán Orbán festményének széles ecsettel húzott, lazúros festékkezelése, a felületalakítás szinte akvarelles könnyedsége köszön vissza, de a két kompozíció síkszerű dekorativitása is rokon.