Irodalom
Kárpáti Aurél: Két kiállítás, Pesti Napló, 1927. november 13.
Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004.
A Nyolcak. Szerk.: Markója Csilla – Bardoly István, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010.
Rum Attila: Czigány Dezső. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
A dél-francia napsütés opálosan fehérre lágyítja az időtlen tengerparti látványt. Czigány Dezső felkapaszkodott egy tetőteraszra, hogy kitáruljon előtte a panoráma. Az előteret a félig árnyékba boruló cseréptető ritmizált rézsűje tölti ki. Mögötte csupasz ágaival nyújtózkodó facsemete, egy alacsony fal és egy másik épületsor. A pasztellessé váló napsütötte falakat halvány mályvaszínű árnyékok lágyítják. A középteret fő motívumként olyan geometrikus elemekre bontott házak uralják, mint amilyeneket Cézanne festett a közeli L’Estaque-ban, protokubista tömbökre egyszerűsítve le a látványt. Ahogy a provence-i tengeri levegő opálosan áttetszőre színezte az aixi mester tájképeit, ugyanúgy került Czigány a nizzai napsütés hatása alá. A jobb oldali ház falának árnyékos zöld fala a távoli hegyvonulat színét idézi, a középső házaké a tengeröböl kékjét. A Czigány nizzai képei közül méretével is kitűnő kompozíció vízszintesen szervezett, statikus tömbjeit a merészen komponált levél nélküli fácska hangsúlyos ágvonalai ellenpontozzák.
Kárpáti Aurélnak a nizzai sorozatról írt jellemzése tökéletesen ráillik a nagy méretű, most felbukkant tájképre: „Nizzai tájai, tavaszi ujjongással fürdenek a friss, világos színekben, amelyeket a redukált formák zártsága köt derűs, meleg, tiszta harmóniákba. Átlátszó, a levegőben és fényben szinte feloldódó halványzöld lombtömegek, tompakék tengersíkok, mosolygó, halkpiros háztömbök s pasztelles sápadtságú figurák alkotják képeinek tárgyi elemeit, amelyek mindig a lényeget, a kép önmagában és önmagából épülő konstrukcióját, a vonalak és formák ritmusát hangsúlyozzák. Czigány új képei rendkívül dekoratívek, s kiegyensúlyozottságuk, szinte ünnepi nyugalmuk a természet szemléletébe merült művész benső elmélyüléséről és egyéni előadásmódjának teljes kiforrottságáról tanúskodnak.”
Czigány művészetének kialakulása Franciaországhoz kötődik. Röviden belekóstolt az akadémikus képzésbe itthon, sőt már a 20. század első éveiben öntudatos fiatal tehetségként állított ki Budapesten. 1904-ben utazott először Párizsba, ahol bejárt a modern szellemiségű Julian Akadémiára, majd hamarosan a Függetlenek Szalonjának elismert részvevőjévé vált. Közben rendszeresen megfordult Nagybányán, és közeli barátságba került a modern művészet első számú nemzeti ikonjával, Ady Endrével. Formálódó festészetére Matisse, Gauguin és mindenekelőtt Cézanne volt nagy hatással. A franciás modernség tudatosan építkező, „kutató”, „kereső” értelmiségi képviselőjeként helyet kapott a Nyolcak csoportjában. Pazar önarcképekben és cézanne-os csendéletekben gazdag festészetével komoly sikereket ért el a következő évtizedekben. 1922-es kiállítása kapcsán írta lényeglátó művészetéről Bálint Aladár a Nyugat hasábjain: „Kifejezésmódja végletekig egyszerű és markáns. Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, [a]hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit.”
Czigány családjával 1925-ben, az art deco nagy évében hagyta el Magyarországot. Párizs után a francia Riviérán, a tengerpartjáról híres Nizzában telepedett le egy kicsiny villában. Felesége divatáruüzletet nyitott az előkelő nyaralóvárosban, a festő pedig minden energiáját az alkotásnak szentelte. Mindenekelőtt a dél-francia táj szépsége ragadta magával, a szélesre nyíló tengeri panorámák, a pálmafákkal szegélyezett promenádok és a pasztellszínű épületek kubizáló tömbjei. A termékeny korszak legjobb műveit – köztük feltehetően a most vizsgált, külföldről hazakerült kompozíciót – 1927 őszén Székely Aladár fotóművész budapesti műtermében mutatta be. A kritika örömmel fogadta a dél-francia napsütés derűsen időtlen, Cézanne világát megidéző képeit. Rum Attila, Czigány monográfusa szerint a festő számos helyszínen megfordult e pár év alatt: „A képcímek adnak támpontot Czigány barangolásainak helyszíneiről. Ezek között Párizs és Nizza mellett szerepelnek Ville Franche, Mont Boron, St. Laurens du Var, Cagnes-sur-Mer, Cimiez, St. Paul de Vence és Beaulieu tájai és részletei.” Bár a kutatás szerint Czigány becsavarogta a környező településeket, az elnagyolt topografikus formák alapján feltételezhető, hogy a képen épp a híres nizzai öblöt látjuk, a Jean-Médecin magasságában. Így a csupasz faágnál látszó kiszögellés a Colline du Château parkjával borított domboldallal azonosítható, amely mögött a jachtkikötő bújik meg, a nagy zöld hegyhát pedig a várost kelet felől határoló Mont Boron.
„A nap olyan fantasztikus itt, hogy a tárgyak úgy tűnnek, mintha nem is fekete és fehér lenne a körvonaluk, hanem kék, vörös, barna és lila” – írta Cézanne az általa számtalanszor megfestett L’Estaque-ből barátjának, Pissarrónak 1876-ban. Czigány számára az aixi mester volt a fő példakép. A Pesti Naplónak nyilatkozva egyértelműen beszélt művészetének cézanne-i eredetéről: „A piktúra és festői törekvések általánosan még soha oly mély, nemes és a természettel ilyen meghatott és szoros kontaktusban nem volt, mint Cézanne és műveinek és tanításának tudatos értékelése óta. Festői törekvés: mindent kiszedni a természetből, ami festőileg értékes, és elhagyni mindent, ami a piktúrát csak zavarja, pláne ami idegen, ami nem festői elem. Ilyenek: bizonyos ordináré anyagszerűség keresése, bizonyos utálatos, csak lágy fejekben elképzelt szépségideál hajszolása, bizonyos bárgyú hangulatok alkalmazása és így tovább.” Czigány az általa megfogalmazott sallangmentes, lényegre koncentráló, letisztult képépítéshez a későbbiekben is hű maradt. Nemhiába beszélt róla Genthon István művészettörténész a „Cézanne elveinek legtisztább képviselőjeként” 1935-ben. Ezt az esztétikai ősforrást látjuk megtestesülni a most vizsgált festményen is, kiegészítve az 1920–30-as évek klasszicizáló tömegformálásával és art deco minimalizmusával.