Nyári Lóránt erősen vonzódott a múlthoz, de nem egy másik kor tisztának hitt világához, hanem a múlt festészetének mesterségbeli tudásának tisztaságához.
Az 1950-es években végezte a főiskolát, de igazán a középkor mestereinek hite, alázata, megszállottsága varázsolta el. Az általuk képviselt műgondot igyekezett festészetében megvalósítani. Már első posztimpresszionista tájképeit is a hajdani ikonfestők gesso technikájával festette, ahol a falemezre felvitt gipszalapon Óbuda, Szentendre vagy Szigliget látképe lágy színekkel jelent meg, szinte stúdiumként szolgálva későbbi parabolikus képeinek mitikus hátteréhez.
A mesebeli, fantasztikus táj aztán benépesült apró reális és irreális figurákkal, hogy világa végleg találkozzon a nagy példaképek Bosch és Brueghel művészetével. A formai kapcsolódás vágyánál azonban sokkal erőteljesebben vonzotta az a szellemi közösség, amit németalföldi elődei iránt érzett.
A világháborút kamaszként átélt Nyári félelmei világot jobbító szándékká váltak, mely egybeesett a neves elődök didaktikus jellegű képeinek puritán intelmeivel, szatirikus, moralizáló allegóriáival. Az emberi természet, az ösztön.kérdései, az élet ellentmondásai koroktól függetlenek, így az 1960-as években Nyári Lórántot ugyanúgy foglalkoztatta a bűn és a romlottság, mint Boscht vagy Brueghelt annakidején. Régi közmondások, sok évszázados ikonográfiai motívumok, feloldhatatlan emberi szorongások, időszerű társadalmi fonákságok izgatták gondolatait. Képein a hatalmas, görcsös ágú fa életünk jelképe, melyet hol táncosok lánca vesz körül ( mint Csontvárynál), hol Bosch groteszk figurái küszködve másznak feljebb és feljebb koronáján, hol Brueghel vakjainak libasora totyog rajta a szenvtelen nézők előtt, de legtöbbször óriás, korhatag törzsén egy odúban fiatal nő áll, az élet szépsége, amiben érdemes hinni.
Nyári általában szereti körben elrendezni aprólékosan kidolgozott alakjait, csakúgy, mint az itt látható Bohócok című művén is. Ez a kör a porond a világ cirkuszában. A harlekinek adják a ritmust, s a hitvány társaság körülöttük forog. Hatalomban egyensúlyozó kiskirályok, Brueghel nyomorékjait idéző kitekeredett, térden kúszó gumigerincűek, arctalan arcváltogatók, gólyalábon ügyeskedők, kiket emelvényéről figyel a terpeszkedő bujaság. Mellettük az élet fájának maradványa, s a háttérben mintha már közelítenének a pokol lángjai. A bohócok csak húzzák a zenét, bolond ez a világ.
Nyári magányos művészete alig ismert része festészetünknek. Rézkarcainak finom figurális kidolgozottsága mutat némi rokonságot Rékassy Csaba és Kondor Béla művészetével. Festményeinek színessége, gazdag fantáziája, aprólékos műgonddal való képalakítása is párhuzamba állítható Szabó Vladimír munkáival.
De ezektől eltekintve életműve itthon alapvetően társtalan.
A legtöbb hasonlóságot az 1960-as évek elején Ausztriában alakult,
Hausner, Fuchs és Hutter nevével fémjelzett úgynevezett fantasztikus realizmussal mutatja, de az élénk színekkel, a pop-art eszközeivel, a naiv festészet figurális vonatkozásaival operáló Bécsi Iskola működése az ő munkásságától mégis távolesett.
Nyári Lóránt a maga magányos, világot jobbító festészete a XX. század második felének szocialista Magyarországán meglehetősen anakronisztikus küzdelem,
ahol Don Quijote-ként, kissé naivan, a múlt eszközeivel viaskodik egy számára idegen világban.
Első pillantásra talán megmosolyogjuk harcát, aztán látva az emberiségért való aggódását, elgondolkodunk, lehet, hogy talán csodálnunk kellene.