Nagy magányos
El Kazovszkijról köztudott, hogy két nagy kedvence volt a hazai festők közül, a két nagy magányos: Farkas István és Román György. Az öt legjelentősebb modern magyar festő körkérdésre jó pár művész válaszolt úgy Váradi Júliának két évtizeddel ezelőtt, hogy Román György benne van a legfontosabb élmezőnyben. Olyan alkotók álltak ki Román különleges festészete mellett, mint Roskó Gábor, Hecker Péter vagy Gábor Áron. Mivel a kortárs képzőművészet figyelmét irányító fókusz a nemzetközi konceptualizmus és a geometrikus absztrakció felé fordult, sokan nem értik a Román által képviselt, zabolátlan erejű, egzisztencialista mélységből feltörő, senkihez nem hasonlítható festőiséget. Pedig ő a hazai kánon ünnepelt ikonja, aki mellé a 20. század derekának legjobb gyűjtői álltak ki (például Kolozsváry Ernő). Ha nemzetközi példák kellenek megértéséhez, akkor – a naiv, elbeszélő, fekete festészet mai reneszánsza mellett – a Londoni Iskola olyan kulcsfontosságú alkotóit említhetjük, mint Francis Bacon, Lucian Freud vagy R. B. Kitaj.
Rendhagyó sors
Festő, szépíró, bokszoló. Román György a 20. századi festészet egyik legkülönösebb figurája, aki a kegyetlen őszinteség és az eredeti nézőpont frissességét hozta a kurzusok, ideológiák és a pénz szolgálatában kompromittálódott magyar művészetbe. Zsigeri különlegességének fizikai és lelki okai voltak: a csecsemő Román György agyhártyagyulladás miatt időszakosan félig lebénult és örökre elveszítette hallását. Kétségbeesetten torzította maga köré az alig megismerhető világot; ahogy maga emlékezett vissza erre önéletrajzi regényében: „a siketnéma, az elvontabb fogalmakat nem ismerő gyereknek nehezen lehetnek igazi élményei, hiszen, némi túlzással csak azt értheti meg, ami megehető, megiható, kézzel markolható”. Kínkeservvel tanult meg mozogni és beszélni, de ettől még a magány kalodájában maradt, saját álomszerű képzeteivel, rezgő húrú hegedőjével, apja ijesztően mozgó nagy bajszával, a rendet hozó ólomkatonákkal és a panoptikumi látványosságokkal, amik megtanították arra, hogy szembeszálljon a rémséges Gonosszal.
Kalandos élet
A betegségek dacára a kis Román Györgyöt szerető család vette körbe, anyja megtanította beszélni, fiatalon rákapott a testedzésre és elmerült a betűk csodálatos világában. Kifejező íráskészségének köszönhetően tudjuk visszafejteni csodálatos művészi motívumvilágát, fennmaradt szövegein keresztül. Életrajzát nézve igazi népmesei figurává vált, akivel Rejtő Jenő-i kalandok sora esett meg. Nemcsak a festők által kedvelt városokban járt, Bécsben vagy Párizsban, hanem ellátogatott az Egyesült Államokba és beutazta Ázsiát is. Berlinben hivatalos ökölvívóként lépett fel, Sanghajban csokoládégyártásba fogott, Budapesten kalandregényeket írt – bár egyiket sem követte nagy siker. Rajongott a gésákért, sűrűn látogatta a távol-keleti mulatókat, de közben képzőművészként is tevékenykedett. Zsidó származása miatt behívták munkaszolgálatra, de a bujkálást választotta, és bár túlélte a vészkorszakot, családja egy része odaveszett a Holokausztba. A 60-as, 70-es években végül festőként boldogulhatott, így tett szert viszonylagos ismertségre a kor értelmiségi műértőinek és gyűjtőinek körében.
Saját stílus
Bár Román nyelvezetét – belülről fakadó őszintesége és elbeszélő modora miatt – leginkább a naiv festészettel lehet rokonítani, komoly akadémikus képzésben részesült. Pesti kereskedőcsalád fiaként közeli kapcsolatot ápolt a művészvilággal: nagybátyja volt a neves műkritikus, Elek Artúr, keresztapja pedig a népi irodalom híressége, Móricz Zsigmond. Román a 20-as években járt a főiskolára, ahol ugyan elsajátította az akadémikus tudást, de soha nem érezte magáénak. Eredendően natív kifejezésmódja a gyerekkorából örökölt képzetek és álmok megörökítésének vágyából fakadt. „Igaz – írta egyik 40-es évekbeli képéről –, hogy a festési előadásmód eléggé primitívre sikerült, de … a gyermekkori szemléletet, az akkori élmények hangulatát csak az azoknak megfelelő, gyermekes stílussal lehet érzékeltetni”. Majd négy évtizedig alkotott a gyermekrajszerű, naiv, minden részletet kitöltő, sajátos stílusában, majd a 60-as évektől kibomló második korszakában expresszívebbé vált, a kompozíciói pedig szellősebbé, tagoltabbá.
Belső küzdelem
Gyermekkori képzelgései élete végéig elkísérték, de nemcsak azokból táplálkozott, hanem az álmok birodalmából is. Kései kompozíciói gyakran követik a tudatalatti éjszakai útjait, ahogy feljegyezte, ezekből építkezett vizuális művészete: „alvásomból felébredvén, nem késlekedtem őket [az álmokat] pár vonással azon nyomban papírra vetni”. Ezekből a vázlatokból születtek meg később nagy festményei, amiket farost lemezre felhordott, már-már dombormű vastagságú expresszív olajfestékből épített fel. A most vizsgált képén is ezt láthatjuk: a rózsaszínek és narancsok – Keserü Ilonától is ismert vad színpáros! – között szőnyegszerűen hullámzik a háttér egynemű felülete, amin egymásba kapaszkodva, egymást fojtogatva viaskodik két figura. Mitikus küzdelem két lecsupaszított ember-allegória között, akik között már nincs Jó és Gonosz, csak a puszta harc a túlélésért, ami végső soron az élet célja, ahogy maga is megfogalmazta: „ha a küzdelem alanyát, a küzdelmet kiváltó okot elvesztjük, akkor az élet lényegét is elvesztettük”.