Különleges hely illeti meg Szőnyi István festészetét a 20. századi magyar művészet történetében, mint ahogy a Beszélgetők című munkája is kitüntetett helyet foglal el az életmű egészén belül. Festészetünk elmúlt százötven éve szűkölködik az olyan alkotói utakban, melyeknél a következetes, belső művészi fejlődés akadálytalanul, mindvégig egyenletesen magas színvonalú művekben ölthetett testet. Modern művészeink egy jelentős részének életművében erős, felütés-szerű, általában a nemzetközi iskolákhoz szorosan kapcsolódó indulást látunk, majd a finom eufémizmussal konszolidációnak, lehiggadásnak titulált hanyatlás évei következnek. Van azonban néhány magyar festőművész a 20. században, akik a változó, sokszor kényszerítő történelmi körülmények ellenére is mindvégig megőrizték a fejlődés, az előrelépés képességét, s késői alkotásaik semmivel sem maradnak el fiatalkori éveik művészi termésétől. Ferenczy, Egry, Bernáth és Szőnyi valamennyien ehhez a ritka típushoz tartoznak: kivételek, akik erősítik a szabályt.
Ők a magyar művészet igazi arisztokratái, akik a festészetet, az alkotást mindig többnek tekintették puszta képfaragásnál, s műveiket nem ember által konstruált múlandó eszmékkel töltötték meg, hanem földtől elemelkedő tartalmakkal telítették. Mindegyiküket jól jellemzi az a néhány gondolat, melyet Bernáth Aurél írt le Ferenczy Károly művészetéről: "Csend, nagy dolgok kihallgatása, figyelem a belső hangra. Ernyedetlen törekvés a jelenségeknek látomás-szintre való emelésére, ami nélkül nagy művészet soha nem volt, s amely elv az ő korában került éppen legjobban az ebek harmincadjára." Ez a "látomás-szintre emelés" természetesen más és más módon, eltérő "intenzitással" jelenik meg mind a négy festőnél: Egry esetében a keresztény szakralitás tölti meg tartalommal az anyagtalanná váló formákat, Ferenczy képeinél az esetleges természeti látvány csendes ünnepélyességgel telítődik, Bernáth Aurél és Szőnyi István pedig könnyed, mégis filozófiai mélységet sugárzó költészetté nemesíti át a megformált valóságot.
Szőnyi pályája - emberi karakteréhez hasonlóan - törés nélküli, kerek egész. Az 1920-as évek elején, az itáliai reneszánsz kompozíciós megoldásait és Rembrandt felületalakítását idéző neoklasszicista festményei már fiatalon iskolateremtő mesterré avatták. Az igazi otthon megtalálása, a zebegényi letelepedés, a nyugodt megérkezés mindent átitató élménye adta meg a saját, belső utakat bejáró művészi építkezés alaphangulatát. Táj és ember ad témát számára, életigenlő művészete és lelki alkata szoros rokonságot mutat a derűs mediterrán szellemmel. Sohasem igazodott divatos irányzatokhoz, ösztönös tehetsége, a festészet technikai rejtelmeinek felülmúlhatatlan ismerete mások megfogalmazta elvi támaszok nélkül is magabiztossá tették: "Ereje, belső biztonsága talán abból fakadt, hogy tudnia kellett saját magáról - stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül - egyszerűen nagyon jó festő." Szőnyi egész életműve bizonyíték arra: ő nem kortársaihoz, hanem a festészet klasszikus hagyományaihoz mérte magát, nem helyhez és időhöz kötött, hanem egyetemes mércével.
A most aukcióra kerülő, Beszélgetők című festmény, mely a kortárs forrásokban gyakran Falusiak megnevezéssel szerepelt, már a két világháború közötti műkritika és művészettörténet szerint is kiemelkedő helyet foglalt el életművében. Fenyő Iván, Szőnyi első monográfusa a következő szavakkal méltatta: "Érett, férfias művészetének kétségtelenül fő műve a Falusiak (1932) című, gyönyörű rózsaszínekben és kékekben pompázó kompozíció. Minden külsőséges képfelépítési kötöttség megszűnt. Olyan festő művészi látomása ez a kép, aki már hosszú idők óta a legnagyobb rátermettséggel gyűjti magában az emberekről, a formákról és színekről a cselekménytől független festői lét kötészetének egységes hevű élményét." A korszak talán legjobb ismerője, Genthon István, összefoglaló művében, Az új magyar festőművészet történetében szintén kitért a kép értékeire, miközben látszólag távoli, valójában nagyon is kifejező nemzetközi párhuzamot állít Szőnyi korabeli stílusa mellé: "A részletesség mindinkább helyet ad a kevéssel sokat mondó festői előadásnak. A laza foltok, melyek a formákat hordozták, egyre szilárdulnak és nagyobbodnak, az alakok térbeliségét a lehető legkevesebb eszközzel, egy-egy teret szuggeráló átmeneti felülettel érzékelteti. A Falusiak (1932, Budapest, magántulajdon) nyugodtan álló, téri mivoltukban és tömegükben pontosan de szűkszavúan meghatározott figurái szinte Picasso korai képeire emlékeztetnének, ha az atmoszféra nem enyhítene keménységükön. Béke és csend üli meg a vásznat, a művész romantikus hevülete már csak abban érződik, hogy tárgyát az esetlegességektől ment tiszta magaslatokba emelte. Kemény és férfias egyéniségének ez a legigazibb lírája."
A kép, mint Szőnyi egész lénye a megértett, újra egésszé összeállt világ harmonikus derűjét sugározza, mely - ahogy Kállai Ernő megfogalmazta - a festő "természet iránti szeretetéből és egyszerű emberségéből fakad". Az ember, az emberek közötti kapcsolatok ihlették a festmény témáját, melyet Szőnyi elemel a hétköznapi, múlandó valóság szférájától, telíti a három életkor ábrázolásának szimbolikus tartalmaival, miközben a művet - kislányának, Zsuzsának a kompozíció középpontjába helyezésével - bensőséges, személyes dimenzióba helyezi. Mindez feloldódik a kolorit bámulatosan érzékeny harmóniájában: a háttér zöld árnyalatokkal átszőtt kék felülete, a hangsúlyos narancs és rózsaszín foltok ritmusával igazi színkölteményt alkot. Szőnyi tökéletes, végsőkig kiérlelt formára törekedett. A korabeli reprodukciót összevetve a kész festménnyel jól látható, hogy néhány apró részleten - így az előtérben álló kislány ruhájának gallérján, valamint a jobb oldali férfi kalapján - Szőnyi még a kép lefotózása után is fejlesztette a kompozíciót, a tökéletesítés érdekében egy-két ponton módosította a színfoltok ritmusát.
A Beszélgetők című festmény Szőnyi életművének központi jelentőségű darabja. Kállai Ernő szavait idézve, olyan műalkotás, "melyet egészséges, friss, földi boldogság tölt meg", egy olyan művész alkotása, aki "azon boldogok közé tartozik, akiket mint kiválasztottakat Isten meglátogat álmukban."
Molnos Péter