„a föltámadás trombitája (vagy stílszerűbben: szaxofonja) megszólalt a kánkánnak is!”
A francia kikötővárosokból, a ledér lányoktól és szerelemre éhes férfiaktól zsúfolt, fülledt hangulatú matrózkocsmákból diadalútra induló kánkán először Marseille és Toulon mulatóit hódította meg, majd a 19. század második felében az akkori világ kulturális fővárosát, Párizst is bevette. Ettől kezdve nem volt megállás: az egész világ behódolt az új táncőrületnek. Elég csupán a modern festők alkotásain, a korabeli képes folyóiratok illusztrációin végigtekinteni, hogy egyértelművé váljon: ez a fékevesztett, szilaj, erotikával telített tánc éppen úgy helyet talált magának a külvárosi kocsmákban, a szerény kispolgári szalonokban és a vidéki báltermekben, mint a főurak palotáiban vagy éppen az elegáns orfeumok reflektorokkal bevilágított, flitterektől csillogó színpadán. A középkori Danse Macabre extatikus ritmusa a modernitás hajnalán a kánkán koreográfiájában kelt újra életre: egy korszak jelképévé válva testesítette meg az önfeledt életörömöt, a gátlásait levetkőző emberiség egyszerre rémisztő és gyönyörködtető szilajságát.
Történetének több, mint 150 éve alatt számtalanszor eltemették, de újra és újra felbukkant az éjszakai élet színpadán. Nem véletlen, hogy a Színházi Élet tárcaírója 1931 novemberében lelkesedve tárta az olvasók elé a hírt: „a föltámadás trombitája (vagy stílszerűbben: szaxofonja) megszólalt a kánkánnak is! (...) A mai görlök tündérlába is éppen olyan magasra lendül a habos selyemszoknyácskák alatt, a szemük is úgy csillog, mintha apró reflektorokból néznének le a nézőtérre. Testüket Pheidiasz faragta és keblük hamvas takaróját Raffaello színezte. Bizony gyönyörűek a mai kánkángörlök és gyönyörű a mai kánkán, amelyet szaxofon-búgás és jazzdob-pörgés hevít a ritmus forrpontjáig. A kánkán visszatért és visszahódítja régi pozícióját a modern trónkövetelőktől: a foxtól, a cserlsztontól, a tangótól, a rumbától. Párizsban minden mulatóban táncolják, sőt már Pestre is bevonult.”
„Scheiber szinte sorsszerűen vált az éjszakai revük tarka, groteszk atmoszférájának megörökítőjévé, valóságos jazz-művésszé”
A 20. század talán egyetlen magyar festője sem kötődött olyan szorosan a zenéhez és a tánchoz, mint Scheiber Hugó. Már 1929-ben megírta a Pesti Hírlap kritikusa, Tamás Ernő, hogy „művészete rokon a jazz-zenével”, sőt stílusát nemes egyszerűséggel „jazz-festészetnek” titulálta. Scheiber művészete tökéletes példája az art deco-nak is, amely a 20. század korstílusai közül a legszorosabban kötődött a zene világához. Ha egyetlen magyar művészt kellene említeni, aki alkotásain keresztül szinte megtestesíti mindazt, amit e korszak sajátos világa sugall, minden bizonnyal Scheiber Hugó neve kínálkozna elsőként. Képeinek témakatalógusa, érett, a húszas évek közepére kibontakozó stílusa szinte az art deco egyik korábbi, beszélő elnevezésének tökéletes illusztrációját adja: Jazzmodern Style.
A bécsi mutatványosok és cirkuszos bódék egzotikus kulisszái között gyerekeskedő, kezdetben címfestőként dolgozó Scheiber szinte sorsszerűen vált az éjszakai revük tarka, groteszk atmoszférájának megörökítőjévé, valóságos jazz-művésszé. Kiállításainak egykorú kritikái szerint már kortársai is felismerték e szoros kapcsolatot festő és kedvenc témája között. 1931-es, a Tamás Galéria termeiben rendezett gyűjteményes tárlatáról a Budapesti Hirlap tudósítója, Ybl Ervin a következő szavakkal számolt be: „Ezt a művészetet a természetutánzás nevében lehet őrültnek minősíteni, azonban senki sem tagadhatja, hogy szellemes, ötletes, dekoratív és fantasztikus összefoglalása mindannak az éjjeli káprázatnak, amit a modern világváros villogó fényreklámaival, vakító fénycsodáival, a jazz-band vad ritmusaival szemünkbe és fülünkbe harsog.” Jellemző, hogy a berlini Der Sturm folyóirat is egyik zenei tárgyú művét, a Charleston című kompozíciót közölte 1927/9. számának címlapján, s a korabeli magyar lapok is előszeretettel publikálták hasonló témájú alkotásait: Jazzband, Szaxofonosok, Revü, Charleston, Jazz, Black Bottom. Képein pózoló bár-girlök, kacéran mozduló pincérnők, kánkán-táncosok, fekete jazz-zenészek és feszes ritmusban tangózó párok idézik meg a korabeli, mondain világ kulisszáit, a frivol mulatóiról Európa-szerte nevezetessé vált budapesti éjszaka fő- és mellékszereplőit.
„A Kánkán az egész Scheiber-életmű egyik legizgalmasabb darabja”
A jazz zene és Scheiber alkotásai a témaválasztás mellett a formai megoldások terén is analóg vonásokat mutat. A meglepetésre való törekvés, a groteszk elemek tudatos alkalmazása, a szaggatott, feszes ritmika, a harsány hang- és dallam-, illetve szín- és vonalkezelés az eltérő médium ellenére is jól mutatja az alapvető rokonságot.
A Tandori-gyűjteményből előkerült, méretével, technikájával és kvalitásával egyaránt kiemelkedő remekmű, az 1920-as évek második felében készült Kánkán az egész Scheiber-életmű egyik legizgalmasabb darabja. A sturmos periódus utolsó etapját reprezentáló, múzeumi rangú kompozíció ikonikus tömörséggel jeleníti meg a két világháború közti modern festészet, a jazz által inspirált art deco forrongó, életigenlő, mindent elsöprő dinamikájú művészetét, amely éppen olyan elementáris erővel hat a mai nézőre, mint az egykori, a modern irányzatokra nyitott kortárs közönségre.
Molnos Péter