"Megtaláltam azt, ami után szívem vágyott, nem hiszem, hogy van szebb vidék a világon." Paál László számára - ahogy e levélrészlet is bizonyítja - Barbizon felfedezése egyet jelentett a művészi megérkezéssel. Ami korábbi, hollandiai tanulmányútján érlelődött meg, az ebben a Párizstól alig ötven kilométerre fekvő apró francia faluban és a körülötte fekvő tájban teljesedett ki. Paál László 1873 tavaszán, barbizoni letelepedésekor nem csupán egy kimeríthetetlen festői témát talált, hanem több évtizedes tradíciókkal rendelkező, inspiráló művészi közösséget is. A fontainebleau-i erdő a 19. század folyamán mintegy fél évszázadon keresztül a tájképfestők legkedveltebb helyszíne volt.
Az új művészet hívei, a hagyományos, heroikus tájfestészet meghaladói, a klasszicizáló, idilli tájképek elutasítói itt találtak rá arra a természetes, háborítatlan környezetre, mely romantikus, intim természetszemléletüknek tökéletesen megfelelt. Nem csupán Franciaországból, de Európa szinte minden pontjáról sereglettek ide művészek, sokan éveket, sőt évtizedeket töltöttek a táj tanulmányozásával. Rousseau, Corot, Diaz, Daubigny, Dupré és társaik után Paál Lászlót is mélyen megérintette a környék hangulata, mikor bécsi és düsseldorfi tanulóévek után, hollandiai tanulmányútját követően letelepedett Barbizonban.
Paál barbizoni korszakának művészi termését több szempont szerint csoportosíthatjuk. Műveinek jelentős része erdőbelsőt ábrázol, melyeken a fák törzse és lombkoronája szinte teljesen betölti a kép terét. A tömött, sűrű, az ágak között beszűrődő fényt ábrázoló kompozíciók mellett megtaláljuk azokat a képeket is, melyek egyes vonásokban továbbviszik a hollandiai, beileni periódus tájfelfogását: e fekvő formátumú képek döntő többsége szélesen elterpeszkedő, sík vidéket ábrázol, melyet a horizont fölé nyúló, az ég kékjére rajzolódó fák ágai tagolnak.
A témaválasztás szerinti csoportosítás mellett sokkal érdekesebb sajátságokra mutathat rá a képek stiláris osztályozása. Az életmű vizsgálatakor azt látjuk, hogy Paál László - elsősorban barbizoni korszakában - rendkívül változatosan variálta a festési módokat. Azonos időszakban készült művei között is igen eltérő manuális megoldásokat látunk. Lehetetlen nem gondolni arra a párhuzamra, amit a szintén Barbizonban is alkotó Mednyánszky művei kínálnak: mindketten "sportot űztek" a képfelület gazdag megmunkálásából, fakturális kisérletezéseik során szinte reliefszerűen mintázták festményeiket. Nem ábrázolni akarták a látott valóságot, nem követték ecsetjükkel a letapogatott formát, hanem új minőséget teremtve magát a festéket tették meg képeik fő témájává. Ez a finom, mégis drámaian felfokozott, cizellált, mégis hihetetlenül expresszív felületkezelés adja meg Paál legjobb képeinek erejét.
Paál László művészetének alapos elemzése még várat magára, de az már most látható, hogy életműve az egyik legnehezebben megoldható feladványa a magyar művészettörténetnek. Ennek csak egyik oka a barbizoni festészet meglehetősen egyöntetű stiláris karaktere, a kisebb mesterek műveinek szinte végzetszerű feloldódása nevesebb pályatársaik életműveiben. A tisztázás felelősségét és nehézségét tovább bonyolítja Paál László képeinek speciális utóélete. Korabeli források is utalnak rá, hogy a hagyatékban maradt művekbe maga Munkácsy dolgozott bele, a megkezdett kompozíciókat befejezte, néhány esetben pedig staffázsfigurákat festett a képekre. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Paál legtöbb ismert képén, így - a most bemutatott festmény mellett - a legjelentősebb alkotásokon is, a figurális részletek és a táji környezet festői megoldása között eltérést tapasztalunk. A festmények utóélete arra is magyarázatot adhat, hogy az életmű darabjainak döntő többségén, így a múzeumi darabok zömén is, a szignók írásmódja eltér az abszolút hiteles - helyszínt és datálást megadó - feliratokétól. Ha e most felvetett, s a közeljövőben, egy tanulmány keretében megoldásra kerülő probléma ellenére mégis vállalkozunk Paál László képeinek festői felület szerinti osztályozására, külön csoportba kell terelnünk a mostanihoz hasonló, végletekig megmozgatott faktúrájú alkotásokat. E képeken a megfestés módszere, a cupfolt felület bársonyos telítettsége, az ecsetjárás vibráló szellemessége olyan kimeríthetetlen élményt ad a szemnek, ami az ábrázolás témájától elszakadva, egy azon felül álló, autonóm minőséget képvisel. A természet látható, tapintható formái helyébe a festék felülete lép: maga az alkotás - tárgyi valója és időbeli dimenziója - válik a kép legfőbb témájává. Átfénylően lazúros és testesen pasztózus, lágy és telített ecsetvonások váltakoznak a képen, melyeknek áramló játéka a színskála fegyelmezett egysége fölött bontakozik ki: a jellegzetesen barbizoni kolorit, a zöldek, barnák, vörösek és szürkéskékek felfokozott kavargása válik a kép legfőbb témájává.
Molnos Péter