Irodalom:
Kézdi-Kovács László: A Műcsarnok téli tárlata. Pesti Hírlap, 1932. december 17.
Nagy Barna: Basilides Barna. Magyar Írás, 1932/9., 711–713.
A Benczúr Társaság reprezentatív kiállításának katalógusa. Nemzeti Szalon, Budapest, 1936.
Zolnay László: Basilides Barna művészete. Művészet, 1964/5., 34–35.
Basilides Barna festőművész retrospektív kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1966. (Frank János tanulmányával).
Fábián Dániel – Erdős Jenő: Kortárs emlékezés Basilides Barnáról. Művészet, 1971/12., 22–26.
A finom, rajzos, art deco ecsettel modellált női akt isteni jelenésként lebeg a dombos falusi vidék felett. Rajta áttetsző fátyolköntös, fején virágmintás-gyöngyös korona, lábán magyar népi hímzett papucs. A szobrászian formált nőalakban a távolkeleti szobrok esztétikája találkozik Botticelli habok felett születő Vénuszával. Feje körül aranyfestékkel festett napkorona (mint egy pogány glória), kezében búzakalász, lábai alatt osztrigakagylóként fodrozódó felhőkaréj. A háttérben kirajzolódó türkizzöld víz a harmincas évekbeli balatoni turisztikai plakátokat idézi. Mintha a festő, Basilides Barna a Balaton-felvidéki falvak fölé vetítette volna a termékenységet hozó ősmagyar istennőt. Nem véletlen, hogy korabeli elemzője, Nagy Barna a keleti irányultságot emelte ki a művész nézőpontjából: „Nem ment nyugatra, sőt ellenkező irányba fordult: keletre s magával hozta az őshaza minden egyszerű csodáját. Művészetének végtelen nyugalma s a dekoráció finom lágysága ezer mérföldek távlatából merített szépség. Sohasem gondolt arra, hogy »így« fog festeni; magától jött, magyarsága adta. Képei az ösztönös erők egyenes megnyilvánulásai. […] Művészetének egyszerűsége a magyar röghöz tapad, a néplélek talajából termeli ki az új, romlatlan életerőt, új erővel üdíti a magyar vérkeringést, s művészetünket visszahelyezi abba a milliőbe, melynek jelszava az emberségesség.” A festmény Nyár címen szerepelt a 25 éves fennállását ünneplő KÉVE egyesület 1932-es műcsarnoki kiállításán. A Pesti Hírlap kritikusa részletesen elemezte az alkotást: „A páratlanul finom érzések és megfestés jellemzik ezt a művet, mely egy pillanatra úgy hat, mint a tengerkagylóból kikelő Vénusz, de ez a kagyló apró felhőcskékből szövődik, mely a romantikus vidék fölött lebegve úszó akt, barna hússzínekben, buja formákkal, fején a szentek koronája és glóriája, kezében érett búzakalász. Talán egy kissé a »Kéve« szimbólumát is jelentve. Basilides különben a csoport legérdekesebb alakja.” (A Szablya-Frischauf Ferenc által 1907-ben útjára bocsátott Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete, azaz a KÉVE szimbóluma a beszédes búzakalász volt.) A nagy méretű kompozíció később is szerepelt kiállításokon, a Benczúr Társaság 1936-os bemutatóján a Nemzeti Szalonban és a Műcsarnok 1939-es őszi tárlatán kiállított gyűjteményes anyagban.
Basilides Barna a két világháború közötti római iskolás fősodor egyéni stílusvilágot kialakító festőművésze. Jellegzetes művészi univerzumában az art deco, a rajzos klasszicizmus, a finom egységben tartott színvilág és a népies-archaizáló motívumok találkoztak egymással. Régi nemesi család komáromi sarjaként – a hadapródképzést követően – tanult festészetet a Képzőművészeti Főiskolán az első világháború után. Igazi művészfamíliából származott, nagynénje, Basilides Mária világhírű operaénekes volt, Sándor bátyja szintén festő, többi fiútestvére filmes és színész. A klasszikus irányultságú fiatal művész az 1920-as évek derekán megjárta Olaszországot. 1929-ben Halász című nagyszabású képével tűnt ki az Ernst Múzeum tárlatán, amelyet kivittek a velencei biennáléra, majd megvásárolta a Szépművészeti Múzeum. Neves fiatal művészként meghívták a genfi Népszövetségi palota kárpitjának megtervezésére. 1939-ben egy évre ismét Olaszországba utazott, akkor már a római Collegicum Hungaricum ösztöndíjasaként. A népi művészek táborában, a Bartha Miklós Társaság körében talált szellemi otthonra. Ahogy pályatársai írták 1971-es visszaemlékezésükben morális irányultságáról: „Basilides Barnában ilyen befelé néző, lelkiismeret szerinti élet, az én belső tökéletesedése, a művészi alkotás témáinak nemes kibontakoztatási igénye élt. Ez vitte a népi mozgalomba. Motívumait jelentősen a népi írók életművéből, Móricz, Ady, Bartók, Kodály és Szabó Dezső munkáiból »hallotta ki«. A végső konzekvenciák levonásáig a felzaklatott Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez azért csatlakozott, mert a népélet válságaiban jelentkező kollektivitás igenlése, a művészi egyéniség kiélése ösztönösen erre lökte.” A második világháború után a Bajcsy-Zsilinszky köréhez tartozó Basilides hosszú időt töltött szovjet hadifogságban, majd kényszerű elhallgattatás jutott neki osztályrészül a szocreál hatalomra jutásának idején. Trágyahordó segédmunkásból küzdötte vissza magát a képzőművészet színpadára, elsősorban az Artex külföldi megrendeléseire dolgozva festményein. Most felbukkant, külföldről hazatérő korai alkotása nemcsak egy alig ismert életmű nagyszabású remeke, de az 1930 körüli korszellem egyik legszebb, szimbolizmusában nehezen felfejthető megtestesülése.