Elek Artúr 1923-ban egy új Egryről írt a Nyugatban: "Eltűntek azok az atlétaderekú emberalakok és a derűs színek, el a terek távlata és a harmónia vágya. Az új Egry, aki az esztendők tusájából megviselten, de meg is újhodottan került elő, nem harmóniakereső ... lelkének háborgását alakította képekké, azt az érzelmi zűrzavart, amely benne az élet nagyszerű jelenségei előtt, valami szép tájék vagy emberalak, vagy a levegőégnek valami csodás játéka láttára támad.
Minden tökéletlenségek által olyan képességek jutnak benne kifejezésre, aminők csak ritka művészekben: vizionárius erő, mely a természetnek fantasztikus tüneményét újra megalkotja." (Elek, 1923, 425.) Ez az új Egry, a húszas évek elejének expresszionista Egryje azonban még nem a manapság közismert Egry, nem a végtelen nyugalom és a kozmikus derű festője, s nem a balatoni fényharmóniák pasztellbe álmodója. Az 1920-as évek elején Egry olyan szilaj, tüzes, fényszaggatta kompozíciókat festett, mint a Felkelő nap, a Vörös igazság, vagy a Vihar a Balatonon.
Az expresszionizmussal Egry minden bizonnyal a háború idején ismerkedett meg feltehetően Kassák körének közvetítésén keresztül. A Vörös igazság például gyakorlatilag elképzelhetetlen az aktivizmus mozgalmától függetlenül. A "régi" Egryt a háború formálta át, a háború tette a "Balaton festőjévé". De ahogy az "új Egry" sem csak a Balaton festője volt, úgy a régi sem csak atlétaderekú munkásokat festett. A sokszor emlegetett Millet és Meunier hatás mellett meg kell emlékeznünk a szimbolista, vagy még inkább a "szintetista" Egryről is. 1905-ben meglehetősen szomorúan és letörten tért haza Párizsból a tanulni vágyó fiatal magyar festő: igazából nem látott ott semmi kedvére való iskolát. A nagy mesterek közül is csak Van Goghról és Gauguinről emlékezett meg meleg szavakkal. Talán Gauguintől, vagy követőitől tanulta el a kontúros festést, az alakok körvonalainak erőteljes hangsúlyozását is, ami nemcsak az 1912-es szimbolista reminiszcenciákat keltő Sétálók, de az 1911-es szociális érzékenységű, realista Rakodómunkások kompozíciójában is domináns tényező.
A kontúrok szeretete még az expresszív Egryt is jellemzi, azt az Egryt akire talán mégiscsak jobban illenék későbbi jó barátja, Kállai Ernő kiváló kifejezése: szerkezetes naturalizmus. Egry szerkezetes naturalizmusára az egyik legkiválóbb példát éppen a huszas években keletkezett, feszültségektől terhes Badacsony szolgáltatja, de ismertebb stiláris párhuzamként az 1917-es Badacsonyi szőlőhegyet is említhetnénk még. Mindkét képen hangsúlyos fekete átlós árkok barázdálják a képmezőt és a táj főbb formáit sötét kontúrvonalak jelölik ki. A korábbi példa annyiban tér el képünktől, hogy Egry akkor a kompozíciót sűrű, pasztózus olajtechnikával oldotta meg. A huszas években keletkezett vegyes technikájú Badacsony különlegessége viszont az, hogy a kép feszültségét csak fokozza az eltérő fényű és tónusú olaj és tempera festék kombinálása. A főbb szerkezeti vonalak híg olajjal vannak felskiccelve, míg a színezésben a gyorsabban száradó, matt tempera dominál.
Badacsonyi hegyoldalt ábrázoló huszas évekbeli festményünk tipikus gömbölyded fácskáival és szögletes préshazaival nemcsak technikája, vagy stílusa miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert kiváló vizuális példát szolgáltat a mester egyik legszebb formai ars poeticájához: "Mikor a reggeli nap szétdobja a felhőket és vörös kontúrba foglalja a sugarába eső dolgokat, az árnyékok kékbe nyújtva változtatják formájukat s helyüket. Fényben felnyúlnak a tárgyak és refrénszerűen ismétlődnek az árnyékvonalak, így a kontúr is egy bizonyos színritmussá válik." (Egry breviárium, 162.) A világháború pokla után keletkezett Badacsony különlegessége az, hogy még a színek, a fények, és a kontúrvonalak látszólag disszonáns akkordjai is harmonikus tájképpé egyesülnek Egry keze alatt.
Hornyik Sándor