Román György (1903-1981) a II. világháború utáni festészet egyik legjelentősebb képviselője, egészen egyedi művészetének kulcsszava az élmény. Ennek hatására keletkezik a kép, s a mű ezt az élményt hivatott közvetíteni. Az élmény sokféle lehet. Például valami látott dolog (pesti bérház, táj, kislány kutyával, kirakat); hangulat (egy csavargás vagy a vurstli emléke); egy fantáziakép, illetve képzelettársítás (ólomkatona, a lelógó, fekete bajusz, a macskák). Román a legapróbb mozzanatokban megbúvó élményt is képes érzékelni és befogadni, mert egész életében megőrizte azt a rendkívüli fogékonyságot, amely a gyermekekre jellemző. Művészi világa annyira öntörvényű, önmagából fakadó, hogy semmilyen művészettörténeti kategóriába nem helyezhető. Siketnémaságából is adódó magánya ellenére a kor légkörében élt, érzékeny szelleme felfogta az őt körülvevő világ ellentmondásait, visszásságait. Képein ezek felett ítélkezik, a "piszok ellen" küzd, azt akarja az emberek belsejében is, a külső világban is megsemmisíteni.
Román György festészete – csakúgy mint a Londoni iskola meghatározó képviselőinél (Francis Bacon, Lucian Freund) - a hétköznapi életet ábrázolja. Központi eleme az ember, s egészen különleges módon, szinte expresszíven viszi fel a színeket, kezeli az ecsetet, s ennek nyomán csaknem kézzelfogható a a képfelület érzékisége és anyagszerűsége.
Az ablak Román festészetében különleges jelentőséggel bír. Egyrészt a bentről kifelé tekintés aspektusából van szerepe. A kisgyermekkorában egy darabig járóképtelen művész az ablakból, tehetetlenül nézegetve fedezte fel magának a világot. Ad hoc jelleggel, a gyermeki fantázia mentén nyert értelmet környezete. Ebből az ablakból indult különleges látásmódja, ahogy a világot értelmezte, az elesettségből szemlélve, hiperérzékenységgel és a legmélyebb humánummal. Ő ebből az élete végéig megőrzött gyermeki tisztaságból, ha úgy tetszik ebből az ablakból tekintett a világra és látta, s művészetével láttatta a bűnöket.
Másrészt az ablak a kintről befele tekintés szempontjából is erősen jelen van Román gondolkodásában. Fantáziájától erősen hajtva, a várost járta és a komor villák, és bérházak ablakait figyelte, hogy az üveg mögött felfedezze a fenyegetést, amely ellen neki kötelességszerűen küzdenie kellett. Festményén megmutatja, amit ő különleges erkölcsi tisztaságából adódóan meglátott, hogy láthassuk mindannyian.
Román György tudta, hogy saját belső világa és az emberek közti szakadék túlságosan nagy. De a csend fogságából vágyott a megértésre, s küzdve próbált eljutni valóságos világunkhoz. Ám csodás belső rendjének humánumát, művészetének tisztaságát figyelembe véve, kissé szégyenkezve azt is kérdezhetnénk: mégis nem nekünk kellene-e küzdenünk, hogy közelebb kerülhessünk műveinek szinte fauve módon vad színvilágához és csaknem szürrealista álomvilágához.
Kolozsváry Marianna