Ország Lili 1950-ben kiváló minősítésű diplomájával a zsebében kilépett a Képzőművészeti Főiskola kapuján. Azt még nem tudta, hogy merre induljon, de azt már biztosan tudta, hogy merre nem akar. Korának vörös szőnyeggel leterített szocreál sugárútját messze elkerülte, és azt is érezte, hogy a főiskolai mestere Szőnyi István által felkínált gazosodó posztimpresszionista ösvényen sem juthat túl messzire. Magányos festői alkat volt, aki nem csapódhatott csoportokhoz, és bár a Bábszínházban díszletesként dolgozva a sorsában osztozó művésztársai - tól folyamatos szellemi muníciót kapott, mégis saját útját magának kellett megtalálnia. Számára a festés nem egyszerűen alkotás volt, hanem már gyermekkora óta szorongásaiból felszabadító katartikus folyamat, így szeretett volna rálelni arra a kifejezésformára, amiben önmagát a legmaradéktalanabbul megjelenítheti.
Sokáig kereste az ő témáját, ami utat mutat számára, míg egyszer váratlanul megtalálta. Erre a fordulópontra később így emlékezett: „Egy nyáron, miután egy vagy két hónapig céltalanul bolyongtam, keresve valamit, ami már megihletne ... végre találtam egy magtárt, ami nagyon hatott rám a falával, a sárga falával. Ezt megfestettem. Éreztem, hogy a kép minőségileg jóval gyengébb, mint amilyent különben az akkori tudásommal festhettem volna, de inkább vállaltam valamilyen primitívséget, mert a kép így sokkal megrázóbb élmény volt számomra, mint egyáltalán minden, amit addig festettem. Ugyanebben az időszakban találtam egy kórót, ugyanott, amit kiemeltem a környezetéből és valamilyen másféle perspektívában festettem meg, mint ahogy azt szokás volt a főiskolán csinálni. Érez - tem, hogy valami mást csináltam és eltettem a két képet. (..) mintha a motívum lett volna az, ami sokkal intenzívebben lett kiemelve, mintha megtaláltam volna azt a tárgyat, amin keresztül esetleg eljuthatok oda, hogy többi tárgyaimat is megtaláljam.” Hogy mennyire igaza volt Ország Lilinek e két mű jelentőségének megítélésében, azt bizonyítja a Bábszínházban később megismert Bálint Endre néhány mondata: „ Amikor 1953-ban (…) végignéztem Ország Lili képeit, számomra csak a Magtáras és Kórós képeknek volt olyan jelentése, amiről egyrészt ráismertem a művész valódi énjére, másrészt a jövőjére is, azokból a sajátos tartalmakból, amelyek azokból szinte kiáradtak. Holott mind a két kép még nagyon is naiv volt, de tele volt olyan utalásokkal, a majdan bekövetkezőkről, ami hitelessé tette létüket és ma már bizonyossággá is vált mindez.”
A fiatal Ország Lili, azzal, hogy alulnézetből festette meg a kórót, a tihanyi táj fölé emelve a növény óriássá nagyított magányos alakját, tulajdonképpen a szürrealiz - mus eszköztárához nyúlt. Valószínűleg nem tudatosan alkalmazta annak egyik alap módszerét, a hangsúlyos motívum reális életösszefüggéséből való aránytalanítás általi kiemelését. A magtár esetében is az épület sematikus tömbjének a táj elé helyezésével ért el abszurd hatást. A mű hamarosan elkészült második verziójában (Nagy magtár, 1953) az építményt „kitolta”a kép széléig, részben elzárva a látóteret és ezzel megalkotta a falat, szorongása - inak későbbi jelképét és az előtérben hozzáadott perspektí - vában ábrázolt további falakkal létrehozta a félelmeinek környezetet adó szürreális terét. Így találta meg az ortodox szürrealizmusra jellemző látvány- és érzésvilágot, holott az André Breton-i művészetfilozófiai értelemben nem volt szürrealista. Ismerte és szerette Chirico, Magritte, és Delvaux munkáit, már amennyire egypár rongyosra lapozott katalógusból, vagy képeslapról a vasfüggöny mögül megismerhette. Hallhatott a szürrealista törekvésekről Bálinttól is, aki a 40-es évek végén találkozott Bretonnal és meghívására részt vett a Párizsi Szürrealista Világkiállításon. Bizonyára hatással voltak festészetére ezek a benyomások, de nem a szellemi közösség vitte az ortodox szürrealizmus felé, hanem egyszerűen csak ebben a magányt és szorongást kifejező térben találta meg önmagát. Több mint 60 kiváló műve született 1957-ig ebben a stílusban, melynek Magyaror - szágon rajta kívül nem volt követője. Ország Lili ezekből az alkotásaiból állított ki, amikor az 1957-es Tavaszi Tárlaton egyszeri kivételes alkalommal a magyar haladó festészet egésze bemutatkozhatott. Rettegett a fogadtatástól, de eufóriát érzett mikor nagy elődök és régen látott pályatársak egyaránt róla áradoztak. Neki volt a kiállításon a legnagyobb sikere.
Az Attila utcai iskola című műve e kivételes korszaká - nak egyik értékes darabja. Ország Lili a montázsaiban engedte szabadjára képzeletét és az ott létrehozott világot festette meg, de főleg kezdetben gyakran a Budai vár környékén sétált témát keresve ( Utca a Várban I. – II. ) A dombon álló magányos iskolaépület megragad - hatta a fantáziáját. Alul nézetből megláthatta benne táj fölé magasodó egykori elárvult kórót, de még inkább a magtár látóteret kitakaró hatalmas tömbjét. Az iskola téglafala megidézhette benne minden gyermekkori traumáját, az ungvári gettónak helyet adó téglagyárat, vagy a kassai állomás épületét, ahol sikerült leszállniuk az Auschwitzba tartó vonatról. Képletesen szólva ebből a falból lesz majd a Kislány a fal előtt (1955) nyomasztó háttere. Az egyedül álló ház hangulatában magára ismerhetett, szinte önarcképként ábrázolva azt, kör alakban lehullott klinkert tégla sebhellyel a „bőrén”, amely be nem hegedő lyukként tátong, mint későbbi holdportréin a kráter. Misztikus személyiségére jellemzően sejtelmes fényt áraszt a háttér. Ezzel a fényhatással Ország Lili eljutott Magritte A fény birodalma című műveinek (1949-54) rejtélyes világáig.
Kolozsváry Marianna
Irodalom:
- S. Magy Katalin: Ország Lili, Budapest, 1993
- A Vasilescu-gyűjtemény, Budapest, 1999
- Árny a kövön. Ország Lili művészete. MNG, Budapest, 2016