Irodalom
i.e.: A Tamás-galériában… Népszava, 1930. március 12.
Frank János: Schönberger Armandnál. Élet és Irodalom, 1968/31., 8.
Pogány Ö. Gábor: Schönberger Armand kiállítása a Nemzeti Galériában. Művészet, 1970/5., 47.
Andrási Edit: Schönberger Armand. Corvina, Budapest, 1984.
Wittek Zsolt: Schönberger Armand. Orlikon, Budapest, 2008.
A kubofuturizmustól az art decóig
A két világháború közti időszak legmodernebb magyar festői között számon tartott Schönberger Armand 1930-ban gyűjteményes kiállítással mutatkozott be a neves Tamás Galériában. Sok lap mellett a Népszava kritikusa is értékelte festészetének érett korszakát: „Művészösztöne fölszívta magába mindazt, amit a legújabb irányok érték gyanánt kitermeltek, ám ez csupán keret egyéni mondanivalója számára. A kubizmust csaknem teljesen maga mögött hagyta, s kompozícióinál különösképpen azok benső ritmusának kihangsúlyozására törekszik. Ez a ritmus nála mindig az érzések, a bensőséges áhítat muzsikáját érzékelteti.” A korabeli kritika nem pontosan értette meg azt, amit mi már tudunk: Schönberger a klasszikus avantgárd izmusaiból, a kubizmus rendjéből és a futurizmus lendületes formatorzításaiból egy újfajta modernséget, az art deco stílusvilágát teremtette meg. Ezt látjuk a most vizsgált festményén is, amelyen három nőalak gyűlik össze egy sűrűre rendezett, gazdag kompozícióban. Kubofuturisztikus tördelés, modern színkontrasztok és divatos art deco női arcok.
Schönberger időskorában, 1968-ban foglalta össze ars poeticáját Frank János kérésére: „a festőnek, ha érzékenyen fogta fel a jelenségeket, rezonálnia keli a világ mozgalmasságára.” A kortársai sokáig nem értékelték a visszahúzódó művész modernista kvalitásait. Valódi elismertségben csak hosszú élete utolsó egy-két évtizedében volt része. Pogány Ö. Gábor így dicsérte a Magyar Nemzeti Galériában 1970-ben rendezett kiállítása kapcsán: „Schönberger Armand útjának hiteles bemérése nagyon tanulságos lehet, a magyar festőkre hatással volt különböző újító kezdeményezések természetéről, képviseletéről sokat elárul. Már csak azért is, mert Armand mester soha se tett semmit demonstratív szándékkal, nem tartozik a kiáltványok fogalmazói és szajkózói közé. Hajlamainak engedve dolgozott, a benne fellépő rokonérzések alapján ítélt meg politikai és kulturális jelenségeket, megzavarhatatlan ízlésének megfelelően döntötte el, mit miként fessen meg. […] Talán szelídsége, kollegiális kedvessége miatt nem sorolták a modemek prominensei közé.”
A legmodernebbek között
Schönberger Armand még húszéves sem volt, amikor elkezdte Münchenben a tanulmányait a 20. század hajnalán, előbb egy magántanárnál, majd a hagyományos elveket képviselő akadémián. Közben a nyarakat Nagybányát töltötte, ahol megismerkedhetett a friss francia tendenciákkal a neósoknak – különösen Czóbel Bélának – köszönhetően. 1909-ben eljutott a modern művészet forrongó fővárosába, Párizsba, ahol a reneszánszát élő Cézanne és a sajátos ízű kubizmust képviselő Delaunay gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Nagybányai alapokon nyugvó festészetét fokról fokra járta át a modernista szellemiség. 1915-ben csatlakozott a Kassák Lajos által elindított Tett folyóirat avantgárd köréhez, majd az 1916-ban útjára indított MA című laphoz, utána pedig alapítóként vett részt a – Nyolcak kereső hagyományát felvállaló, Kmetty Jánost és Nemes Lampérth Józsefet is a sorai között tudó – új Hetek festőcsoportban.
A stílusára rátaláló Schönberger nem vonult emigrációba a MA körének többségével, de a legprogresszívebb pesti galériákban állított ki az első világháború után is. Visszahúzódó, az alkotásra koncentráló festőként szűk családjával élt együtt a Margit körúti szerény műteremlakásban, küszködve a művésznyomorral. A hallgatag alkotó – a hasonló stílust képviselő Scheiber Hugóval és Kádár Bélával szemben – sokáig nem jutott külföldi kiállításokhoz, pedig a kubizmusból, expresszionizmusból és art decóból összegyúrt jellegzetes képi világa száz százalékban illeszkedett a nemzetközi modernizmusnak a húszas évekbeli trendjeihez. „A húszas évek elején – emlékezett vissza időskorában – egy évig egyetlen munkámat sem tudtam eladni, pedig akkor festettem azokat a képeimet, melyeknek újszerű szerkesztési rendjét lelkesen méltatta a nemzetközi sajtó.” Schönberger – aki maga is a felvidéki Galgócon született – a határon túli magyar városok progresszív értelmiségi köreiben talált vásárlókra. Bár élete végén már felfedezte a művészettörténet, igazi „virágkorát” a rendszerváltás utáni műkereskedelmi érdeklődés hozta csak el. A most vizsgált alkotása a kevés régóta ismert, nagy méretű képe között található, és már Andrási Edit 1984-es kismonográfiájában is szerepelt, nem az elmúlt másfél évtizedben bukkant fel az aukciók világában.