1960-ban Ország Lilit a prágai zsidó temetőben érte a "nagy találkozás".
Rátalált a valóságban is azokra a kövekre, melyeket már régóta magában hordott. Ez a temető benne volt, s egyre biztosabban érezte, hogy korábbi útkereső korszakait maga mögött hagyva ezeket a köveket kell festenie.
Köveket, melyek dacolnak az idővel, melyek jellé válva hordoznak egy elmúlt sorsot, melyeknek kopott erezetében az érzékeny szem meglátja a néhai embert. Ország Lilinek üzentek a kövek, s ő mint egy médium emlékezett.
A málló rétegek alatt még ősibb jeleket keresett - mint aki most nyeri vissza emlékezetét - a kövekben egyre távolibb világok nyomai kezdtek felsejleni. "Tovább kellett lépnem a múltba, távolabb kellett keresgélnem, hogy hol is érzem magam otthonosabban
.keresem a köveket, dacára annak, hogy még nem is tudom hol vagyok." - írta. Most már nem szent mítoszokat akart a kőfalakon megjeleníteni, hanem a történelem köveiből maga akart mitikus falakat építeni.
1960 körül kezdett városalaprajzokat festeni. Olyan múltbéli városokét,
melyek benne éltek, olyan városokét, melyekben valaha benne élt.
Ebben az évben készítette el az Aranyváros című képet, az élmény legbelülről fakadt, s csak később, mikor Prágába utazhatott, akkor ismerte fel, hogy ez a város nem más, mint az ő aranyvárosa. A prágai zsidó temető kövei közt járva pedig már biztosan tudta - Bálint Endre képcímével élve - "itt már jártam valaha".
A kövekben megtalálta azokat a motívumokat, melyekre művészetének szüksége volt, de nem a hagyományos értelemben - mint amikor a látvány inspirálja a művészt - hanem úgy, hogy a külvilágban végre ráakadt azon dolgokra, melyeket mindig is magában hordott, így ezek belső világának realitását igazolták. Most már ismerte a sikátorokat, a városokat a királyok korából. Otthon érezte magát. "Szinte úgy éreztem, hogy valaha ott jártam, hogy a házakat föl kell építenem, és templomokat kell felépítenem
" - emlékezett. Az élmények erősen torlódtak benne, lázasan dolgozott Fiáth János utcai apró lakásában, alig győzte kivárni, hogy a festék megszáradjon, már folytatni akarta a munkát.
Kolozsváry Ernő írta erről a korszakról: "Úgy lépted át a történelmi idő határait, ahogy belső nyugtalanságod követelte. Ezekben a sohasem volt városokban nosztalgikus mániákussággal cipelsz bennünket Jeruzsálem falaitól Bábelig, Kelet kapuján át Nekropoliszig.
Ebben az egyidejűségben olyan mély alázata érintett meg a történelemnek, és ezáltal feltárulkozó érzelmeidnek, hogy alig mertél a színekhez nyúlni. Szorongó magányod lelki attitűdjei halk szürkéken és fojtott barnákon át vezetnek a bársonyos feketékig." Színei felvették a pusztuló városok monokróm arculatát és egyértelműen kialakult senki máshoz nem hasonlítható egyéni kifejezésmódja.
Ország Lili Architektúra című műve jellegzetes darabja város-kép sorozatának. Így lehetne akár a Jeruzsálem falai (1962) vagy a XX. századi freskó (1966) emblematikus triptichonjainak egyik táblája is. Ugyanakkor e korszak egyik záró alkotása, így a kép közepén sötétlő boltozat formájú alakzatot jelképesen tekinthetjük a romvárosok világára rácsukódó utolsó kapunak is. Szemből kapu, fentről alaprajz, vaskos épület. Testes darabok és kisebb elemek sűrű kapcsolódásából alakult ki ez a masszív struktúra. Ország Lili tudta, hogy a pusztuló kövek egymásra illesztésével nyerhetők csak gránitkeménységű falak, hogy egykori sorsok üzeneteiből, temetők kőtábláiból, romok szétguruló tömbjeiből, ezredévek egymásba fonódó kultúrájából születhet csak meg művészete. Ez a sötétlő templomalaprajz, ez a barnásszürke tömör, összekapcsolódó forma jelöli mindazt, ami örök.
Körülötte porladó, málló falak, elhalványuló, errodálódó alakzatok,
azok, melyek lassan elfelejtődnek. De ami egymásra épült, összekötött, az áll. Ez az architektúra, az építészet csodája.