A tízes évek magyar festészetének progresszív irányvonalát kevés mű reprezentálja hitelesebben és több tanulságot felvetve, mint Kmetty János Aranykor című alkotása. Elegendő a Magyar Nemzeti Galéria aktuális - Árkádia tájain című - kiállításán látható klasszikus ihletésű Aba-Novák vagy Szőnyi képekre utalnunk, vagy felidéznünk Derkovits Koncert című kompozícióját, hogy felbecsüljük Kmetty művének kivételes jelentőségét. Nem csupán az életmű korai szakaszának összegzője, de úgy ad hiteles képet születésének korszakáról, hogy közben feltárja a benne asszimilálódó kortárs törekvéseket, láthatóvá teszi az évezredes művészi hagyomány inspiráló elemeit és kijelöl egy messze futó utat, melyet magyar művészek tucatjai követtek évtizedeken keresztül.
Kmetty klasszicizáló korszaka az I. világháború Budapesten töltött éveire esik, de azok az impulzusok, melyek eszmei és formai téren inspirálták - s melyekről vizsgált képünk is tanúskodik - elsősorban Párizsban érték. 1911-ben közel fél évet töltött itt, alaposan tanulmányozta nem csupán a kortárs művészet eredményeit, de a múzeumok, elsősorban a Louvre kollekcióit is. "Megnéztem mindent, amit csak látni lehetett, s egyebet sem tettem, csak néztem, hogy valóban lássak, és lassan megláttam a fonalat a legrégibb művészetektől a legújabbig. Fonalat, mely minden idők művészetének lényege, bármely formai megjelenésű legyen is az." Kmetty szisztematikus, kutató alkata nem elégedett meg Párizs modernségének befogadásával: szintetizálni akarta a régit és az újat, időtálló, "nagy" mű megalkotásának igénye hajtotta. Felfedezte Cézanne festészetét, aki az impresszionizmus pillanatnyiságával szemben a múzeumok világának idő által megnemesedett művészetét kínálta számára. A kor legbővebb Cézanne anyagát felvonultató Pellerin-gyűjtemény meglátogatását még a több mint 60 év elteltével született önéletrajza is a reveláció erejével idézi fel. "A kollekció felemelő volt, a Nagy fürdőzőkkel és a többi remekkel.
Azt a meghatottságot, ami eluralkodott rajtam, szavak nem világíthatják meg. Még ma is ott vagyok néha a villa lépcsőházában, a hall szerű teremben, a szobákban a képek között." Cézanne és a kubisták, elsősorban Picasso munkásságának mély megértését Kmetty számára a Nyolcak itthoni kiállításai és elsősorban Kernstok elméleti előadásai alapozhatták meg. A művész - érvelt Kernstok 1910-ben - hiába próbál versenyre kelni a természettel ha célja a puszta ábrázolás. A körülötte lévő világot tehát nem lefestenie kell, hanem vele egyenértékű, öntörvényű világot, önálló kompozíciót kell alkotnia. "Nem tudományt a festésbe, nem érzések játékát, hanem igenis értelmet a festésben, fegyelmezett emberi agymunkát
" Ez a fegyelmezettség, logika és megfontoltság jellemzi az Aranykor minden részletét: a kiérlelt kompozíciótól kezdve az önmagába zárt, egységes szimbólum rendszerig. Kmetty festménye az eszményi Árkádiát idézi meg, a korszak vágyódását fejezi ki az elveszett paradicsom iránt. A diszharmonikus külvilágban a harmónia utáni vágy, az ideális létezés ábrándja alakította ki a XIX. század utolsó harmadában a klasszicizmusnak ezt a sajátos ágát. Első művelője a német Hans von Marées volt, hatását főleg Kernstok és a Nyolcak más tagjai közvetítették Magyarországra. A francia Puvis de Chavannes vagy éppen az idilli, árkádiai világot a déltengeri szigeteken kereső Gauguin művészete is illusztrálja az "aranykor-nosztalgia" elterjedését.
Kmetty festményén a formai és gondolati előzmények múltba vezető fonalának követésén túl az összetett, egymásba kapcsolódó jelentésrétegek felfejtése is izgalmas kihívást jelent a néző számára. A képen szereplő hangsúlyos aktok a századfordulót követő első évtized festészetének egyik jellegzetes sajátságára hívják fel a figyelmet. Az újat kereső művészek a közvetlen elődök elleni lázadás képi eszközeként fordultak a tájban elhelyezett meztelen emberi testhez, hiszen e téma ellentétes minden hétköznapisággal, élesen szemben áll az impresszionisták azon doktrínájával, hogy a festő célja ne legyen több a környező mindennapi valóság puszta ábrázolásánál. A művészet újra fogalmakkal, megszemélyesítésekkel kezdett dolgozni, s érthetően ehhez elsőként az akt ábrázolása kínálkozott tökéletes eszközül. Nem véletlen, hogy a modern festészet megszületését is két, 1907-ben elkészült akt kompozícióval szokták jelölni: Matisse Kék akt és Picasso Avignoni kisasszonyok című művei az impresszionizmust követő, megújuló művészet kiindulópontjai.
A tájban zenélő aktok kompozíciója a reneszánsz művészet néhány klasszikus alkotását, például Giorgione Louvre-ben látható - s nyilván Kmetty által is megcsodált - Koncert a szabadban című képét, s rajta keresztül számos antik előzményét is felidézi: római szarkofágok meztelen bacchánsnőit, vagy akár Ovidius és Vergilius irodalmi hagyatékát, az aranykor mítoszát, az árkádiai költészet elemeit. Ember és természet összhangja, a zenében megnyilvánuló harmónia és totalitás jelenik meg a képen, s mindez egy tovafolyó patak partján, mely lehet az élet forrása, s az örökké haladó, de soha el nem múló idő jelképe is. A meztelen emberi test Kmetty képén ugyanúgy jel és jelkép, mint akár Kernstok lovasai vagy Pór Krisztusa a Hegyibeszéd középpontjában.
De nála nem az aktivizmus robbanó energiája, a világmozgató új ember ideálképe dominál, sokkal inkább a zenei harmónia olyan képi metaforáira asszociálhatunk, mint Matisse korszakos műveire, a Táncra és a Zenére vagy a már említett Giorgione festményre. Az Aranykorban nem csupán az ábrázolás formai elemei szakadnak el, illetve emelkednek fel a látvány puszta ábrázolásától, de a festmény színkompozíciója is szimbolikus. A mindent magába foglaló zöldes-kékes tónusharmónia egy, a realitásnál, a primer tapasztalatnál tisztább, fennköltebb törvények által igazgatott univerzum ideális felületét színezi. A kék szín a modern kor művészetében éppen Kmetty nagy ideáljánál, Cézanne-nál mutat túl először puszta valőr-értékén, s legismertebb szerepét Picasso kék korszakában tölti be. Az évezredes tradíciók szerint mindig a romlatlant, a tisztát, az eszményit jelenítette meg, talán az égbolt kékjének örökké csábító és lenyűgöző volta miatt. Ám ez csupán az Aranykor egyik értelmezési szintje. Kmetty tízes években készült akt kompozíciói figyelmeztetnek arra, hogy festőjük vonzódott a bibliai, mitológiai témák felé. Az 1913-as Mennybemenetel, a két-három évvel később született Hegyibeszéd, vagy a kép centrumában az első emberpárt ábrázoló Koncert című festmény illusztrálják, hogy Kmetty szívesen töltötte meg vallásos, transzcendens utalásokkal antik hangulatú árkádiai tájait. Vizsgált képünk centrális figurája azonban nem a keresztény, inkább az ókori görög kultúra világát idézi a néző elé. Az ábrázolás számos eleme azt valószínűsíti, hogy a mitológia Apollónja tűnik fel a mű központi alakjaként. Zeusz fia a múzsák, a zene és a költészet kanonizált pártfogója, sok más tulajdonság mellett a józanság, a rend és a mértéktartás megtestesítője.
Az antik görög szobrászat által megteremtett tökéletes, matematikai arányokat kifejező fiatal férfi alakjának képi hagyománya az évezredek során hordozójává vált számos, gyakran élesen különböző tartalmaknak: ezért is asszociálhatunk Kmetty festményét szemlélve a Parnasszuson álló Apollón mellett az ítélő Krisztusra (Michelangelo Utolsó Ítéletére), Ádámra és Évára, vagy éppen a XX. század elejének cselekvő, új emberére. De kompozícionális hasonlóságok alapján szoros kapcsolatot találhatunk akár Cézanne örök nőiességet dicsőítő festményével is.
Kmetty a szinte tökéletesen szimmetrikus elrendezéssel, az átszellemített, absztrahált színvilággal, a tömegre, a konstrukcióra koncentráló festői formálással teremti meg képének jelképszerű tömörségét, időtlen hangulatát. Tudatos képi idézeteivel, mint a Tiziano Vénuszaira emlékeztető fekvő női akttal, vagy a reneszánsz festményeken gyakran feltűnő, a nézőnek hátat fordító zenélő figurák szerepeltetésével tovább hangsúlyozza művének valóságtól elszakadó, eszményi atmoszféráját. A festmény igazolja Kmetty és társai - többek között Nemes Lampérth és Uitz - törekvéseit, melyet 1917-es kiállításuk katalógusában szögeztek le: csoportjuk a kubizmus alapelveire támaszkodva kívánta megtenni "az első döntő lépést a 20. század nagy monumentális művészete felé."
Az Aranykor kivételes jelentőségű alkotás. Nem pusztán az életmű egyik legfontosabb - az ismeretlenségből felbukkanó - darabja, de a 10-es évek modern magyar festészetének is kiemelkedő reprezentánsa. Számot ad a történeti hagyomány inspiráló erejéről, a reneszánszon átszűrődő antikvitástól egészen Cézanne vagy Picasso művészetéig. De önmaga is messze vezető tradíció forrásává válik: Derkovits vagy a Szőnyi-kör művészeinek munkásságában jelentkezik hosszan tartó ihlető ereje.
Molnos Péter