Irodalom
Szepesi művészek a XIX–XX. században. Nemzeti Szalon, Budapest, 1937.
Szegi Pál: Medveczky Jenő. Tér és Forma, 1947/1., 16–21.
Devecseri Gábor: Homérosz megszállottja. Látogatás Medveczky Jenőnél. Tükör, 1965/16., 14–15.
O.Jobbágyi Zsuzsa: Medveczky Jenő centenáriumi kiállítása. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1982.
P.Szűcs Julianna: A „római iskola”. Corvina, Budapest, 1987.
Jobbágyi Zsuzsa: Medveczky Jenő centenáriumi kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 2002.
Neoklasszicizmus és geometria
Medveczky Jenő neoklasszicista kompozícióján három szobrászian formált aktfigura szerepel. A nagy gesztenyebarna szemű, fenséges nyugalmat sugárzó figurák bonyolult téri struktúrában kapcsolódnak össze. A lila köntöst viselő, a nézővel szemkontaktust teremtő nőalak ujjait összekulcsolja bal térdén, miközben a fiatal fiú bal kezét átveti a karján. A háttérben egy klasszikus nyugodtságot képviselő, könyöklő nőalak fekszik. A környezetet díszletszerű, leplekkel letakart, leegyszerűsített idomok alkotják. A szobrászian megformált női figurák egyértelmű előképei Michelangelónak a Sixtus-kápolnából ismert antik prófétanői, az atletikus testű, a szépséget és a műveltséget egyaránt megtestesítő szibillák. De a fiatal festő a római iskolások klasszikájától eltérő módon beemelt a kép terébe két, szinte lebegni látszó mértani formát is, egy piros labdát és egy okkersárga könyvet. (Ez utóbbiból olvasná a mesét – a festmény címe alapján – a hajában sárga virágot viselő nőalak.) A két szimbolikus erejű tárgy egyszerre idézi meg a korabeli absztrakt modernizmus formarendjét és a platóni tanítás misztikus geometriáját. Medveczky tudományos felkészültségű, nagy műveltségű pictor doctus volt, aki a festészet elméleti oldalát, a képépítés harmóniarendjeit és zenei törvényszerűségeit tanulmányozta. „A kép csak a dilettánsoknak nem matematika” – hangoztatta öregkorában. „Őseinek” az anatómiai kutatásokat végző Székely Bertalant és a „keresők” vezéralakját, Kernstok Károlyt tartotta.
A festmény az életmű egyik legismertebb, nagy méretű, muzeális rangú főműve. P. Szűcs Julianna beválogatta a Római Iskoláról írt nagyszabású monográfiájának színes reprodukciói közé, de Szegi Pál is a Medveczkyt bemutató tanulmánya nyitóillusztrációjának választotta. Szegi így elemezte az alkotást a rangos modernista építészeti újság, a Tér és Forma hasábjain 1947-ben: „»Mese« c., 1933-ból való háromalakos kompozícióján a rajz a formákat körülíró tiszta vonal, csupa simaság. A formák plaszticitása szinte szobrászian kemény, hideg és zárt. Mégis csupa hullámzó, dinamikus mozgás ez a kép. A formák áramlásának lendülete, melódiája szárnyra kapja, s valóban valami mesehangulat árad felénk a képből. Régebbi képeit a puritánul tiszta egyszerűség, a hűvös probléma-munka kemény szigora jellemezte. (Példa erre a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő önarcképe.) »Mese« c. képén a belső zene gazdagabb akkordjait, összetettebb szólamait próbálgatja. Egy barokkabb, szenvedelmesebb formaszövés iránti vágy erősödik benne.”
Klasszikusok vonzásában
Medveczky a felvidéki Savnikon született, de a családja hamarosan áttelepült Szolnokra, így az alföldi festészet szellemiségét szívta magába diákként. A tehetséges fiatal 1921-től járt a Képzőművészeti Főiskolára Vaszary János osztályának egyik legígéretesebb tagjaként. Az epreskerti növendékéveiben – az úgynevezett Zseni-magazinban – került szoros barátságba Patkó Károllyal, Pátzay Pállal és Barcsay Jenővel, de nem sokkal később felbukkant a zebegényi Szőnyi-kör közelségében is. A húszas évek közepén készült korai művei a cézanne-i képépítés és a franciás kubizmus szerkezetközpontúságát tükrözik. A reményteli fiatal festő 1927-ben elnyerte a Szinyei Társaság Herczog Lipót-féle párizsi ösztöndíját, így eredetiben is megismerkedhetett az avantgárd izmusok és az art deco esztétikai világával, de olyan múzeumi klasszikusokkal is, mint Ingres vagy Poussin. Kassák Lajos a Nyugat hasábjain már 1928-ban felfigyel rá: „Talán huszonöt éves sincs ez a fiatalember, s képeit nem a hangos színek, nem az érdekes véletlenszerűségek, hanem az ember belső harmóniája, s a síkra fölrakott színek és formák puritán egyszerűsége és egyensúlyba szerkesztése karakterizálja.” Az évtized végén Medveczky a görögös, klasszicizáló szellemiséget képviselő vásznaival keltett nagy feltűnést a pesti művészeti színtéren. Ekkor születtek a neoklasszicizmusból, az art decóból és az új tárgyilagosságból gyúrt jól ismert, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött főművei, mint a Nővérek (1929) vagy az Önarckép (1929).
Medveczky magától értetődő módon kapta meg a római ösztöndíjat az éppen formálódó Collegium Hungaricumba 1929–1930-ra. Bár csak rövid időt töltött az Örök Városban 1929-ben, rendszeresen kiállított a római iskolásokkal. A korábbi párizsias hangok ekkor koptak ki művészetéből és adták át a helyüket a cinquecento mindent elsöprő hatásának. Medveczkyt nem a naiv, korai reneszánsz itáliai művek ragadták magukkal, hanem a stílus kései, 16. századi csúcspontjának alkotói, elsősorban Michelangelo. Bár sosem áhítozott a hivatalos művész státuszára, sikeres „rómais” művészként megtalálták a megbízások monumentális templomi falképekre az 1930–40-es években. Számos reprezentatív nemzetközi seregszemlén szerepelt a velencei biennálétól kezdve a milánói triennálén keresztül a párizsi világkiállításig. A második világháború után a „római iskolás” titulus már hátránynak számított, így Medveczky ellenszélben dolgozott 1969-es haláláig antikizáló, idilli hangulatú vásznain. Készített egy nagyszabású rajzsorozatot az Iliászhoz, kiteljesítve az ókori görögséghez fűződő mély vonzalmát. 1967-ben pedig az a megtiszteltetés érte, hogy megfesthette a Műcsarnok portikuszának új fríz freskóját, az Apolló körül táncot járó múzsákkal. Bár halála után számos kiállítás ünnepelte művészetét, a most elemzett képhez hasonló minőséget képviselő alkotások nem szerepeltek ezeken a tárlatokon és katalógusokban. A rendszerváltás utáni műkereskedelemben felbukkanó korai főművek nyomán ma már képet alkothatunk kivételes tehetségéről.