„A mai nő feltűnő, de festői és érdekes, a divat művészete néha káprázatos jelenségeket teremt közűlük, amik ámulatba ejtik a nézőt. Mozdulataik, mozgásaik is hozzáalakulnak külsejükhöz, megjelenésükhöz s még eddig nem akadt festő, aki a mai modern nőt annak minden jellegzetességével, főleg színeivel vászonra tudta volna vinni. Párizsban vannak néhányan, akik ezzel próbálkoznak több-kevesebb eredménnyel.” (Iványi Grünwald Béla festőművész – Ujság, 1930. január 5.)
„Az ajkak és az arc pirosítása lélektanilag több forrásra vezethető vissza. (…) Eredete lényegében a tetoválás, viszont ennek kettős értelme van: a feltűnésre való vágy, másrészt védelmi eszköz, varázseszköz a démonok és egyéb veszedelmek ellen. A kultúrnépek női leginkább az arcon festik magukat, mivel a morál tiltja más testrészek előtérbevitelét. (…) a feltűnés a fő cél, a tetszés-vágy kielégítése, e ezt a célt ügyesen takarják azzal, hogy ‚divat’ és a divat kötelező. De nem szabad elfelejteni, hogy a divat célja is végeredményeben az, hogy a kultúra céljai érdekében alkalmazott erotikus elfojtásnak, valamilyen formában, enyhítést adjanak és éppen ezért kell a divatnak folytonosan változnia. Mert az eredeti cél feltüntetése mindig tilos marad.” (Dr. Feldmann Sándor pszichoanalitikus – Ujság, 1930. január 5.)
„A primitív népek nője éppen úgy festi magát, mint a mi asszonyaink s öntudatlan célja az eljárásnak: kívánatosabbá, tetszetősebbé, kelendőbbé tenni az árut a férfi szemében. Ez az árú ő maga, amelyet csinosít és szebben prezentál, hogy a férfi figyelmét felkeltse s vonzalmát biztosítsa, cserébe aztán elvárja a férfitól, hogy gondoskodjon róla.” (Márai Sándor író – Ujság, 1930. január 5.)
„A szájfestés a legnehezebb kiskozmetikai feladat, mert a száj a legélesebb színkontrasztja az arcnak. Az ajakrúzs elengedhetetlen kelléke a száj szépségének, de minél kevesebb rúzst teszünk a szánkra, színe annál szebb lesz. Nagyon sok nő festi szívalakúra a száját, viszont sokan szeretik a cseresznyeformájú ajkat. Pedig nincs értelme az ajak ilyen elrajzolásának, mert sokkal szebb az eredeti vonalai szerint festett ajak, hiszen végre is az ajak az arc karakterét tükrözi, miért vegyük el hát arcunk egyéni ízét egy csinosra vonalazott szájacska kedvéért.” (Színházi Élet, 1931/38. 90–91.)
ARC-FESTÉS
„A hosszú haj feltámaszthatatlan!” – kezdte a modern hajviseletről elmélkedő cikkét a Pesti Napló újságírója a lap 1927. október 30-án megjelent számában, majd fontosnak tartotta azt is olvasói tudtára hozni, hogy az egykori, hangos megbotránkozások ellenére ma már a szemeket és szájakat hangsúlyozó, élénk arcfestés is véglegesen meghódította a világot. Az jazz-korszak egyik kulcskérdése, a modern nő sminkelési divatja azokban az években szinte mindenkit lázban hozott. Az óriási példányszámú társasági folyóiratok, képes heti- és napilapok egymással versengve, napról-napra újabb tanácsokkal látták el az olvasókat a púder és a rúzs megfelelő használatáról, szakértőket mozgósítottak, vitákat gerjesztetek és fáradhatatlanul küldték beszámolóikat a legújabb párizsi és amerikai divatról. A 20-as és 30-as évek legfelkapottabb kozmetikai moguljai, Helena Rubinstein, Estée Lauder és Elizabeth Arden valódi sztárokként járták a világot, mindenki számára elérhetővé téve a mozicsillagok által népszerűvé tett, aktuális trendeket és csodaszereket. Nem véletlen tehát, hogy a magyar Art Deco több jelentős alkotója, így Frank Frigyes, Batthyány Gyula és Vörös Géza többször is „érintették” e témát, fontos műveken ábrázolva a szépségét saját kezébe vevő, új nőtípust: a modern nő ikonját.
AZ ÚJ IDEÁL
Az Ujság című napilap Önnek tetszik a modern nő? címmel 1930. január 5-én megjelent írása már az első mondatával világossá tette a legfőbb tanulságot: „Nincs más hátra, tudomásul kell venni, hogy a fehér ember színes ember lett.” A Miért kell a rúzs és a festék? alcímmel megjelent interjúfüzér festőket, írókat, színészeket, politikusokat és pszichológusokat szólaltatott meg arról, hogy miként vélekednek a szépségipar aktuális irányzatairól. Nem véletlen, hogy a nyilatkozók sorát a női szépség legnagyobb hazai szakértője, gróf Batthyány Gyula nyitotta meg. Szerinte a modern, sorsát és megjelenését saját kezében tartó nő nagy segítséget kap a kozmetikától. „Nincs olyan szépség, ki egy kis, sőt sok ‚utánsegítéssel’ szebbé ne válhatna. A női arc festése annak előnyeit aláhúzza, gyengéit tompítja. (…) Mióta a nők festik magukat, sokkal, de sokkal több a csinos nő.”
Az egyik nyilatkozó, a korabeli pesti társasági élet egyik legnépszerűbb alakja arra is rámutatott, hogy a Vörös Géza festményén feltűnő gesztus, a rúzst a szájhoz emelő kéz tartása éppen a modern nő egyik legjellegzetesebb, kor- és karakterjelző mozdulata. „Emlékszem, amikor 18 évvel ezelőtt Monte Carlóban egy orosz nagyherceg barátnője kínos feltűnést keltett azzal, hogy a játékasztalnál elővette púderes-dobozát és ott mindenki szeme láttára kent rúzst az ajkára. Az egész asztal összenézett. Ma ugyanezt a mozdulatot látjuk már mindenütt. Még itt Pesten is, ahol pedig eléggé messze vagyunk a modern túlzások életétől.”
A „FLAPPER TYPE"
Vörös Géza képének modellje egy biedermeier széken ülve, egyik kezében könyvet tartva, kecses mozdulattal rúzsozza száját. A térd felett véget érő, rövid szoknya, a test vonalait hangsúlyozó, szűk, elegáns szabású kosztüm, a húszas években divatba jövő cloche-kalap és az alóla kibukkanó rövid, fiús frizura mind az Art Deco korszak ikonikus, modern nőideáljának jellegzetes attribútuma. Az első világháborút követően felbukkanó, Amerika után Európát is meghódító új, nagyvárosi lánytípus tökéletes reprezentánsa jelenik meg a festményen: a vékony, sportos alak, a rövid Eton vagy bubifrizura, az erős smink, a karcsú lábat megmutató öltözet azoknak a fiatal hölgyeknek volt az ismertető jele, akik jazzt hallgattak, fütyültek az előző generáció erkölcsi intelmeire, dohányoztak, autót vezettek és különösebb fenntartások nélkül bocsátkoztak flörtökbe, sőt izgalmas szexuális kalandokba. 1930 körül a nyugati világban már mindenki könnyen felismerte, sőt már néven is szólíthatta a modern nő legjellegzetesebb típusát: ő volt a flapper. A Budapesti Hírlap 1933 januárjában így írt erről a jelenségről: „A háború utáni idők forgatagában szinte észrevétlenül alakult ki az ifjúság új arca, amelyet a felszabadulás, illetve a szabadosság formált ki. Az amerikai revüszínpadokról elindult hódító útjára a fiús flapper és a démoni vamp. A családi élet meglazulása lehetővé tette Európában is, hogy ezek, mint a modern kor győzelmes típusai, elfoglalják a helyet a mai ifjúság sorában.” A Színházi Élet tárcaírója szerint „a flapper type a legelegánsabb, legelragadóbb, legtisztább, legjobban öltözködő típusa a földkerekség összes nőinek. És a legvakmerőbb, aki nem csak különleges és előnyös helyzetével, de puszta női mivoltával is visszaél, természetesen a férfiak rovására!”
RÚZS ÉS KÖNYV
A flapper, a modern, emancipált, szabad nőtípus sokakat megbotránkoztatott, s így az állandó viták egyik visszatérő eleme lett a divatos és az okos hölgy, a szépség és az értelem szembeállítása. Vörös Géza képe mintha ebben a kérdésben is állást foglalna. Az ábrázolt modell rafinált tartása, a kezében tartott könyv látszólag meghökkentő motívuma és a visszafogott, decens kolorit a hangsúlyosan profán téma ellenére mélyebb, komolyabb hangulati tónust kölcsönöz a kompozíciónak. Mintha a festő fejében hasonló gondolatok fogalmazódtak volna meg képe festése közben, mint amelyet a korábban idézett újságcikk egyik megszólalója is hangsúlyozott. Friedrich István politikus, volt miniszterelnök, ismert sportember és a húszas évek egyik férfiideálja a modern nő jellemzésekor a műveltség és az intellektus szerepét is fontosnak tartotta megemlíteni. Szerinte az igazi modern nő az, „akinél a modernség nem kozmetikai hókuszpókuszokban és délutáni táncos-teákon kulminál, hanem komoly és alapos műveltségben és az életnek tartalommal való kitöltésében. Ha a modernség valódi intelligencia kifejezője, akkor rajongok érte.”
Molnos Péter