Felbukkanó remekmű
A tetszhalott állapotból ébredő hazai műkereskedelem páratlan iramú fejlődése letagadhatatlan hatást gyakorol a 20. századi művészetünkről kialakított összképünkre: a korábban elveszetnek, nem egy esetben elpusztultnak vélt műalkotások előbukkanása nem csupán apró pontosításokat kényszerít ki az évtizedek alatt kialakult kánonban, de sokszor alapvető vonásaiban alakítja át egy-egy művészről kialakított benyomásunkat. A történelem drámai törései és a korabeli mecenatúra szerény ereje miatt a magyar festészet számos főműve, sőt, sok esetben teljes alkotói korszakok tűntek el a művészettörténészek és a műgyűjtők szemei elől, s e kényszerű hiátusok miatt számos művész életművéről nem alakíthattunk ki hiteles, méltányos értékítéletet. Sokáig e festők sorába tartozott Hincz Gyula is: korai, absztrakt időszakának legtöbb remekművét csupán hírből, archív fotókról ismertük, így éppen legizgalmasabb alkotói periódusa veszett sokáig a feledés homályába.
A modernizmus fősodrában
A Rudnay Gyulánál, majd Vaszary osztályában tanuló Hincz, egy műkereskedő, Rados Ernő támogatásával a húszas évek második felében eljutott Velencébe és Párizsba. A korábban Olgyai Viktor grafikai tanszékén is megforduló, Szőnyi és Aba-Novák generációját is elkápráztató, huszonéves festő reveláló élményekkel gazdagodott e tanulmányutak során. Találkozott az orosz avantgárd legjelesebb képviselőinek képeivel, a francia fővárosban pedig többek között Leon Rosenberg legendás kollekciójába is eljutott. Visszaemlékezésének szavai szerint: "A modern galéria optikai és érzelmi fogalma ott alakult ki bennem. Gyönyörű Léger-, valamint Braque-, Picasso- és Marie Laurencin-képeket láttam ott. Picasso megdöbbentett."
Aba-Novák pártfogoltja
A művészi impulzusokat gyorsan magába olvasztó Hincz korosztálya legnagyobb ígéreteként tért vissza Párizsból. Érdekes felidézni két, művészeti kérdésekben egymástól gyökeresen eltérő nézeteket valló kortárs véleményét a fiatal, szinte még pályakezdő művész kvalitásairól. Aba-Novák Vilmos kiadatlan levelezésében két olyan írást is találunk, mely Hincz sorsával, formálódó művészetével foglalkozik. Az egyik, 1929. májusában, Rómából Budapestre küldött levélben az idősebb pályatárs, fiatalabb kollégájának írt buzdító szavait olvashatjuk:"A Vaszary osztályból ketten vagytok, akik kétségtelen súlyt jelentetek tehetségetek és személyes összetételeteknél fogva. Te és Medveczky." A másik, 1928. június 17-én kelt levélben Aba-Novák Hincz egykori mesterét, Vaszaryt kéri, hogy járjon közbe tanítványa érdekében. A szöveg nem csupán Hincz művészi, de Aba-Novák emberi kvalitásait is hűen tükrözi: "Méltóságos Uram! E sorok írásakor szeretnék személytelen lenni, hogy Méltóságos Uram súlyos ellenszenve irányomban ne befolyásolja azt, amire szíves figyelmét felhívni bátor vagyok. Hincz Gyuláról, Méltóságod volt növendékéről van szó. Nem tudom nyugodt lelkiismerettel nézni, hogy ez a kolosszális, nem mindennapi tehetség az anyagiak miatt az élet részéről állandóan kopásnak van kitéve. Tudom, hogy ez mi! Magamnak is bőven jutott ebből és jut ma is. Kérem méltóságodat, hogy karolja fel ezt a kitűnő embert bármennyire is hálátlan szerep és küldesse ki Párizsba. Hinczben a közeljövő nagy festőjét látom, aki izmos kultúrájánál fogva utat fog találni a mai stíluszavarból."
Kassák kedvence
A korabeli művészeti élet Hincz Gyula tehetségéről alkotott egyöntetű véleményét jelzi az emigrációból hazatért Kassák Lajos 1928-ban, a Nyugat hasábjain megjelenő kritikája, mely az Új Művészek Egyesületének kiállítását értékelte. Szavai tökéletesen egybecsengenek Aba-Novák idézett levelének állításaival: "Hosszabb külföldi tartózkodásom után, ahol a különféle új festői törekvésekkel s azok produktumaival közvetlenül megismerkedhettem, érthető kíváncsisággal járok el a budapesti kiállításokra keresve a külföldön látott szín- és formakompozicióknak egynívón álló társait vagy legalább is a hasonló törekvések még kezdetleges, de fejlődést ígérő megnyilvánulásait. Unalom, mindenütt az egyhangúság unalma. A beérkezett festők vagy visszamentek
a naturalista ábrázoláshoz, vagy a műterem falai közé zárkózottan elmerültek a meddő esztétizálásban, s a fiatalok eltekintve húsz-huszonöt esztendejüktől igénytelenebbek és megfeneklettebbek elődjeiknél. Több, mint egy év után az Új művészek egyesületének a "Nemzeti Szalónban" rendezett kiállításán találkoztam össze először a nyugtalankodó fiatalság első, bátor és tudatos keresésekre valló megnyilatkozásával. A kiállítás több, kritikai megbeszélést érdemlő résztvevője közül két fiatal festőnek a nevét kívánom itt lejegyezni. Az egyik Medveczky Jenő, a másik Hincz Gyula. Mai kialakulatlanságukban is látszik rajtuk, hogy mindketten elsősorban művészek s van hitük a művészetben és van erejük ennek a hitnek a realizálására."
A most bemutatott csendélet különleges művészi csemege: egy üstökösként induló fiatal festő legjobb korszakát reprezentálja. Azt a néhány esztendőt, mikor az orosz avantgárd, a német Bauhaus és a konstruktivizmus szigorú elveit az art decóval lágyító École de Paris hatása sajátos ízű, kifinomult absztrakt formanyelvvé alakul egy páratlan tehetség egyéni ízű hangvételében.
A méretében is reprezentatív festmény talán egyik darabja volt a berlini Der Sturm Galériában rendezett 1929-es kiállítás - évtizedeken át elveszettnek hitt - anyagának, melyet Herwart Walden felkérésére Moholy Nagy László rendezett meg. E csendélet nem csupán Hincz életművének kiemelkedő darabja, de a magyar absztrakt festészet egészének is reprezentatív alkotása.
Molnos Péter