A nocturne - az éjszaka művészi ábrázolása - a XVIII.- XIX. Századi Európában terjedt el és akárcsak azonos elnevezésű, ám zenei műfajt jelölő rokona, a romantika idején élte első virágkorát. Figurális festmények háttereként már évszázadokkal korábban is jelentkezett és többnyire bizonyos misztikus hangulat, a fantasztikum keresése jellemezte - gondoljunk csak Hieronymus Bosch, vagy Mathias Grünewald műveire. J.A. McNeill Whistler sokszor álomszerű, varázslatos hangultú nocturne-jeinek népszerűsége készítette elő a XIX.század végi szimbolizmus e képtárgyhoz kapcsolódó, változatos festészetét, melyből talán elegendő ezúttal a belga W. Degouve de Nuncques, illetve a magyar Rippl-Rónai József ilyen jellegű műveit kiemelnünk.
A kékes-ezüstös, sötétre hangolt színvilágú éjszakai témákon belül különösen sikeresek lettek az éjjeli tüzeket megjelenítő festmények. Ezek többnyire kiélezett, egzisztenciálisan fenyegető helyzeteket tártak a nézők elé. A sötét és világos foltok, a hideg és meleg színek éles kontrasztját tudatosan felhasználó festmények felfokozott fényeffektusaikkal a drámai jelenetek részesévé tették a szemlélőt. A korai magyar romantika főszereplője, Kisfaludy Károly XVII.-XVIII. századi mintaképek alapján az 1810-es években festette tengeri és éji vészeit (pl. Falu égése holdvilágos éjben, MNG), köztük egy újabban felbukkant, Vezúv-kitörést ábrázoló kompozíciót is, mely témájával átvezet itt bemutatott képünkhöz.
A XVIII. század folyamán egyre aktívabbá váló vulkán az európai utazó festők egyik kedvenc úticéljává tették az amúgy is megrendítően szép természeti és művészeti kincsekkel zsúfolt Nápolyt és környékét. Angolok és franciák után osztrákok festették a legtöbb Vezúv-kitörést.
Közülük is kiemelkedik Michael Wutky (1739-1822) tevékenysége, aki a neves angol követ és vulkánkutató, Sir William Hamilton társaságában 1779-ben különösen erős kitörés tanúja volt. Helyszínen készült vázlatai alapján azután élete végéig festette kisebb-nagyobb tűzhányó-képeit, melyek igen keresettek voltak az európai uralkodók és a műgyűjtő arisztokrácia körében, jónéhányuk közgyűjteményekbe került. A bécsi Képzőművészeti Akadémia is - melynek egy ideig tanára volt - szívesen akasztotta Wutky műveit tanulmányi gyűjteménye falára. Mezey Lajos (1820-1880) nagyváradi festő, Szinyei Merse Pál első tanára, 1845/46-os bécsi tanulmányútján valószínűleg nem az akadémián, hanem a császári gyűjteményben másolhatta - némi változtatásokkal - Wutkyt, akinek műve így áttételesen válhatott Nagyváradon az ott tanuló Szinyei modelljévé (v.ö. Mezey András: Mezey Lajos festőművész és fotográfus élete, művészete, Budapest, 1996, 24, 43.).
Szinyei levelezésében pontosan nyomon követhető a Vezúv kitörése festésének időpontja. 1863 június 9-én a fiú azt írja apjának, hogy a kép már alá van festve, az apa pedig július 4-én örömmel közli, hogy az újabb képküldemény is Jernyére érkezett ("A Vesuv szerencsésen meglepett, s újabb bizonysága előmenetelednek"). Ez volt a müncheni akadémiai tanulmányokat megelőző nagyváradi két évet lezáró, legnagyobb méretű és legfejlettebb technikájú festménye, melynek gyors elkészülte is jelzi, hogy a festéssel egyidőben az érettségire is készülő 18 éves művészpalánta mennyire magabiztosan érzett rá az érdekes téma ízére és immáron ki is tudta már aknázni az olajfestés gazdag technikai lehetőségeit.
Barabás Miklós 1834-es nápolyi élményének önéletrajzi leírása jól szemlélteti a téma festői gazdaságát: "A Vezúv az egész kráter tetejét
a levegőbe dobta és ezen a nagy nyíláson át emelkedett föl egy olyan tűzoszlop, mely körülbelül a Vezuv magasságával egyenlő volt. Ezt a nagyszerű képet leírni vagy lefesteni ki merné?
Hol lenne a képen az a lassú méltóságteljes mozgás és folytonos változás, mely e látvány nagyszerűségét fokozta és minden percben más és más képet varázsolt elénk. Az a roppant sebesség, mellyel ezer és ezer tüzes kő repült fölfelé, a fekete füstfellegek folyton változó alakjai
- és mindez a látvány az öböl tengervizében tükröződött, tűztengerré változtatta a vizet. És hozzá még azok a színárnyalatok, melyek az egész vidéket befestik, a napnyugtától kezdve a sötét éjtszakáig
Ezt a látványt, aki életében csak egyszer is látta, soha el nem felejti" (Márkosfalvi Baraás Miklós önéletrajza, Kolozsvár, 1944, 122.).
A heroikus és idilli tájfestés hagyományait egyaránt érzékeltető képben a tomboló elemek harcát messziről szemlélő apró figurák sziluettjei - akárcsak C.D. Friedrich számos művén - a természet erőinek kiszolgáltatott ember kicsinységét jelzik. Az alkotó ember mégis ura a látványnak. Nemcsak a vadul felcsapó lángnyelvek és a hömpölygő lávafolyam sokféle vörösének izzását tudja visszaadni széles, energikus ecsetvonásokkal, hanem a holdvilágnál felfénylő nyugodt tenger ezüstös simaságában, a tengerparti település érzékenyen visszaadott részleteiben megbújó ezernyi fénycsillám sejtetésére is képes.
Itt érhető tetten a Claude Lorraint is tanulmányozó Wutky, illetve Mezey közvetítésével már ilyen fiatalon befogadott tájfestői hagyomány szerepe Szinyei pályakezdésében. Nem hiába gyakorolt ilyesfajta festést, legalábbis annak egyszerűbb elemeit, már legelső, kissé elfogódott holdvilágos táj-másolatain, egyre tovább fejlesztve eszközeit a Gauermann-másolatokkal és önálló csendélet-kompozíciókkal. Nagy szerencséje volt, hogy Mezey épp ezeket a festői kvalitásokat gyakoroltatta be növendékével: mestere kiválóan alkalmas volt a Szinyeiben rejlő tehetség felszínre hozatalára és festői ambícióinak felkeltésére. Ennek a folyamatnak, Szinyei Merse Pál nagyváradi tanulmányainak betetőződése ez a kép, mely egyben továbbvezet az első kép müncheni akadémiai év romantikus ízű kompozícióhoz, sőt a későbbi bátor koloristához.
Sz.M.A.