"A legkevésbé tisztázott probléma, és sokak számára a legnagyobb rejtély: Farkas István művészete." E szavak írója, Nyilas-Kolb Jenő, a "rejtélyes művész" első monográfusa, igyekezett könyvével közelebb hozni a nézőkhöz Farkas enigmatikus személyiségét és társtalan alkotói módszerét. Azóta több jelentős kiállítás, rengeteg tanulmány, számos magyar és idegen nyelvű monográfia megjelenése teszi könnyebbé a megértéshez vezető utat. Pontosan ismerjük az életrajzot, számba vehetjük és reprodukciókon tanulmányozhatjuk az oeuvre szinte minden fontos darabját. De a fenti megállapítás ma is érvényes: egy-egy felbukkanó remekmű közvetlen közelében a nézőt újra és újra zavarba ejtő kételyek, a bizonytalanság nehezen artikulálódó, és még nehezebben tovatűnő érzése keríti hatalmába. A most vizsgált festmény hasonló kihívás elé állítja az elemző értelmet. Citálhatunk mellé formai és tartalmi analógiákat, gondosan beilleszthetjük Farkas életrajzi adatai közé, felrajzolva az egyéni sors és történelmi közeg jellem- és stílusformáló kulisszáit. A végső, lényegi pillanatban azonban mindez eltűnik, s a néző vértezetlenül áll a művel - s persze a benne tükröződő önmagával - szemben.
A kisvasút megfestésének idejét és helyét pontosan ismerjük. Az André Salmon munkájaként, 1935-ben megjelent francia nyelvű Farkas monográfia tanúsága szerint a kép 1934 decemberében, Párizsban készült. Egy olyan, alkotói sikerekkel teli periódus záró akkordjaként, melyhez foghatót magyar művésznek csak elvétve nyújthatott a francia főváros két világháború közötti forrongó kulturális atmoszférája. Farkas István, 1925-ös kiutazása után az akkori művészeti élet központjában, a Montparnasse-on bérelt műtermet. Szoros kapcsolatban állt nem csupán egykori La Palette-beli kubista társaival, Réth Alfréddel és Csáky Józseffel, de felelevenítette barátságát az Apollinaire köréhez tartozó André Salmon íróval és a francia festőtársakkal is. Közös kiállításokon szerepelt többek között Braque-al, Derainnel, Dufy-val, Foujitával, Matisse-sal, Picassóval és Giacomettivel. A vezető párizsi művészeti lapok sorra hozták műveinek reprodukcióit, a tárlatok kapcsán megszületett elismerő kritikákat.
A kortárs, francia művészeti írók kivétel nélkül elismeréssel méltatták munkáit: az École de Paris egyik vezető festőjének kiáltották ki. Idővel a műgyűjtők megbecsülését is kivívta. A modern francia építészet két kiemelkedő jelentőségű alakja, Auguste Perret és Le Corbusier mellett, többek között a korszak egyik legnagyobb amerikai gyűjtője, Chester Dale is számos művét megvásárolta. Ezt, a művészi karrier szempontjából ideálisnak nevezhető periódust szakítja meg édesapjának váratlan, 1932-ben bekövetkezett halála. Nem csupán a személyes gyász, de a családi vállalat átvételének kényszere is gyötrő súllyal nehezedett a festő vállára. Hazaköltözött, de még éveken át műtermet bérelt Párizsban, s amikor csak tehette, ha évente csupán egy-két hónap erejéig is, a francia fővárosban dolgozott. Egy ilyen rövid kinti periódus eredménye vizsgált képünk is, A kisvasút.
Farkas festményén, mint egy álomszerű, fantasztikus színpadon, egymástól elszigetelve sorakoznak egy költői színjáték kellékei, a művész álomszerű, víziókkal teli világának szereplői. Egymáshoz való viszonyukat nem a perspektíva törvényei határozzák meg: a térbeli ábrázolás szabályai eltorzulnak, a kifejezés erejének fokozása céljából esetlegessé, felülírhatóvá válnak. Ahol a perspektíva regulái mégis fontosabb szerepet kapnak, - a sorompóhoz vezető út összetartó párhuzamosaiban - a festő ott is inkább az érzelmi hatás kedvéért alkalmazza azokat, szinte örvényszerűen berántva általuk a nézőt a kép transzcendens szférájába. Mintha álmok, távoli emlékek homályából előtűnő képek, tudatalatti kapcsolatok bukkannának elő e korszakának alkotásain. Esetleges vonásaiktól megtisztítva, leegyszerűsödve és új értelmet nyerve állnak össze kompozícióvá egy mélyebb, személyesebb vizuális rend függvényei szerint. Ezek az irracionális, szürreális hangulatú terek, időtlenséget sugárzó kompozíciók teremtenek rokonságot Farkas István festményei és az olasz scuola metafisica művészei, elsősorban Giorgio de Chirico művei között. Bár festésmódjuk gyökeresen eltér, - hiszen míg az előbbi expresszívebb, lendületesebb, addig De Chirico stílusa precízebb, kimódoltabb - mégis műveiken tetten érhető valami alapvető egyöntetűség. André Breton, A Szürrealizmus második kiáltványa című írásában a következő szavakkal világít rá stílusuk belső, emberi forrására: "Minden jel arra mutat, hogy az emberi szellem elér egy olyan pontra, ahonnan az életet és a halált, a valóságot és a képzeletbelit, a múltat és a jövőt, a közölhetőt és a közölhetetlent, a föntet és a lentet már nem fogja föl ellentétként." Farkas István festményeit bár nem sorolhatjuk szorosan a szürrealizmus kategóriájába, kétségtelen, hogy művészi világát, műveinek hangulatát találóan jellemzik Breton szavai.
A kisvasút képi motívumai gyakran feltűnnek Farkas életművében. A lehatároló, elkerítő, vagy éppen összefogó kerítés, az apró, nyeregtetős ház, a füstölő kéményű vonat, valamint a sorompó - a vörösen világító tiltó táblával - belső asszociációk szerteágazó együttesét indukálják a nézőben.
A festmény amellett, hogy magán viseli az életmű érett korszakának karakteres stiláris vonásait, az alkalmazott technika tekintetében egyéni hangot üt meg. A hordozó alap - mint a többi nagyméretű, kiemelkedő jelentőségű alkotáson - falemez, s a felhasznált festék is a jellegzetes, porfestékből, saját maga által kikevert tempera. Kivételes, rendkívül ritka sajátosság azonban a fehér alapozás elhagyása, és a hordozó falemez felületének szabadon hagyása, színének, a fa erezetének hangsúlyos beemelése a kompozícióba. Az egyedülálló, rendkívül artisztikus képi ötlet, Farkas egykori mesterének, Mednyánszky Lászlónak hasonló megoldású táblaképeit idézi fel. Az ő hatása, a nála töltött tanulóévek emléke nem csupán ebben az apró technikai fogásban revelálódott időről-időre. Ahogy a már idézett Nyilas-Kolb Jenő megfogalmazta: "Tanításai magok voltak és néha évtizedek múlva, a legindokolatlanabbnak tűnő helyeken keltek ki.
Farkas misztikus hajlamú lelkiéletét erős rezgésbe hozhatta a tolsztojánus-buddhista művész különös egyénisége; tőle tanult meg hinni a festészet és a kozmosz közti mély összefüggésekben." A két festő munkái között fellelhető rokon vonásokra nem csupán a vizsgált festmény formai jellemzői, a művészi felfogás tagadhatatlan párhuzamai irányítják a figyelmünket, de a mű egykori tulajdonosának személye is. A 20. századi műgyűjtés egyik kiemelkedő alakja, Glücks Ferenc, még 1945 és 48 között alapozta meg párját ritkító kollekcióját. Anyagának gerincét a hajdani Wolfner-gyűjtemény alkotta, melynek egyes darabjait Farkas István gyermekeitől vásárolta meg. Kitűnő ízléssel választott ki a magyar művészet sokágú történetéből egy rendkívül fontos, páratlanul érzékeny vonulatot. Mednyánszky, Nagy István, Egry József és Farkas István kiemelkedő jelentőségű műveit "fűzte fel" egyetlen, fél évszázadot is átfogó virtuális fonálra.
A kitűnő választás értékét fokozza, hogy e művek lírai tartalma, mély kvalitása csupán az igazán elkötelezett és értő szem számára tárulnak fel valódi mélységükben. Talán mind a négy művészre, de leginkább Farkas drámai piktúrájára illenek monográfusának, Nyilas-Kolb Jenőnek értő szavai: "Művészete, képeinek optikai és szellemi megjelenése nem tartozik a tömegek számára könnyen népszerűvé válható tünemények közé. Nem segíti elő a barátkozást, sőt sok tekintetben mintha mesterségesen meg is nehezítené. Annyira kifinomult szavú ez a művészet, annyira jelképes és annyira keveréke a nyersen ösztönösnek és a végsőkig spirituálisnak, hogy nagy odaadást, komoly elmélyülést követel meg a szemlélőtől. Aki élvezni akarja, annak meg kell hódítania, annak újból és újból vissza kell térnie hozzá; s ez a piktúra szinte gyönyörűségét leli abban, hogy egy-egy furcsa színnel meglepő gáncsot vessen a közeledésnek."
Molnos Péter