Irodalom
Munkácsy Mihály jubiláris kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1914.
Kállay Miklós: Munkácsy Mihály és Paál László képeinek kiállítása az Ernst Múzeumban. Nemzeti Ujság, 1925. május 24.
Munkácsy Mihály és Paál László emlékkiállítása, Ernst Múzeum, 1925.
Kállai Ernő: Új magyar piktúra 1900–1925. Amicus, Budapest, 1926.
Júniusi Hetek. Magyar Mesterművek kiállítása, Nemzeti Szalon, Budapest, 1936
Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle. Nyugat, 1937/1., 85–87.
Végvári Lajos: Munkácsy Mihály élete és művei. Akadémiai, Budapest, 1958.
Székely András: Munkácsy Mihály. Corvina, Budapest, 1979.
Végvári Lajos: Munkácsy Mihály 1844–1900. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1983.
Munkácsy a nagyvilágban. Szerk.: Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2005.
Munkácsy Mihály: Emlékeim. Naplótöredékek. Levelek. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2016.
Munkácsy Mihály ikonikus műve, a Tépéscsinálók főalakja a mester virtuóz ecsetkezelésével előadva. A történelmi grand art és a ’48-as szabadsághős drámája találkozik a legjobb szemű gyűjtők által bálványozott, impresszionisztikus festészeti nagysággal. A művészettörténeti relikvia egykor Majovszky Pál gyűjteményébe tartozott, majd eltűnt a kutatók szeme elől. Most újra felbukkant, a Munkácsy-rajongók legnagyobb örömére.
Főszereplő hanyag eleganciával
A széles ecsettel, könnyed, virtuóz mozdulatokkal megjelenített férfi Munkácsy Mihály ikonikus nemzeti főműve, a Tépéscsinálók (1871, Magyar Nemzeti Galéria) főszereplőjét ábrázolja. Hanyagul elegáns ecsetvonások jellemzik a vállára terített katonakabát alatt ülő sebesült honvédot, aki mélyen elgondolkodva néz maga elé. A hátteret a melegbarna munkácsys foltrendszer érzékelteti a helyenként elővillanó fatábla sötétvörös felületén. A vázlatos esztétikát képviselő, alapozás nélküli, kis méretű műremek az 1848–49-es szabadságharcból hazaérkezett katona szűk kivágatú „portréja”. Munkácsy első monográfusa, Malonyay Dezső 1907-es életrajzában érzékletes leírását adta a hazatérő sebesült honvéd figurájának, akit az otthoniak várnak: „Végre megjött az első. Bokáját járta keresztül a golyó, mankón került haza. Ezután hát már az is ott ült közöttük s ők mindent meg akarnak tudni tőle. És az beszél nekik: a csatákat mondja. Ott ül az asztalfőn. Szép, daliás, tüzes magyar fiú volt, amikor elment a hazáért – mint sápadt, roskadt, szomorú ember sántikált vissza. Isten tudja, talpraáll-e még valaha!... Hanem azért kigyullad a homloka, szikrázik a szeme, amikor arról beszél, amit akkor csináltunk, és úgy szorítja szívére a mankóját, mintha zászlónyele volna.” A nemzeti történelmi sorstragédiát magában foglaló mű vázlata úgy hordozza a históriai mélységet, hogy közben szabadjára engedi Munkácsy ösztönös festői érzékenységét. Tökéletesen illenek rá a spontán vázlatok kifejezőerejét felmagasztaló Kállai Ernő sorai: „Ahol Munkácsy csak temperamentumára hallgatva festett, vázlataiban és tanulmányaiban, […] féktelen, cigányos technikai bravúrjaival, összegzésének hallatlanul sűrített kifejező és jellemző erejével mindig izgató és magával ragadó.”
Egy nemzeti ikon születése
Munkácsy Telepyhez címzett levelében távirati stílusban, de pontosan megfogalmazta a születőfélben lévő Tépéscsinálók tematikáját: „A tárgya szerepel az 1848-diki évben a magyar forradalomból. Címe lesz: Hon maradtak, tudniillik asszonyok, gyermekek, sebesültek s.t.b. tépést csinálnak a sebesültek számára s egy sebesült beszéli a hadjáratbeli élményeit.” Miután a fiatal festő learatta első sikereit Párizsban a betyárromantikának emléket állító Siralomházzal (1870, Magyar Nemzeti Galéria), pár hónapos pesti tartózkodás után visszatért Düsseldorfba. A német várost ellepték a porosz–francia háborúból érkező sebesültek, felidézve benne gyerekkori élményeit a szabadságharcból hazatérő honvédekről. „Ebben az atmoszférában – írta Végvári Lajos 1983-as monográfiájában – fogott hozzá a festő a Tépéscsinálókhoz 1870-ben, amelynek alapgondolata már pesti útja előtt foglalkoztatta képzeletét. A háborús idők izgatott, nyugtalan társasélete, a sebesültek és frontot járt katonák elbeszélései régi, gyermekkori emlékeket ébresztettek fel benne: s a magyar szabadságharccal kapcsolatos emlékfoszlányai fantáziájában képpé egészültek ki. Az volt a terve, hogy az 1871-es londoni kiállításra küldi be, de közben annyi új benyomás érte, hogy az eredeti tervet módosítani kellett, s emiatt képe csak 1871 végén lett készen. A Tépéscsinálók egyike nemzeti képzőművészetünk fő műveinek, 1848–49 hősi tragédiáját és nagyságát, eszméit és küzdelmeit fejezi ki.” A kompozíció Munkácsynak ahhoz a korai nagy düsseldorfi korszakához tartozik (a Siralomházzal együtt), amelynek képei „a magyar nép történelmi problémáit fejtik ki, a Bach-korszak magyarságának szemszögéből nézve”. Művészettörténeti jelentőségét legpontosabban Genthon István fogalmazta meg: „Az olvadékony, fényárnyékos, atmoszférikus festőiségnek ünnepnapja ez a kép, külön lehet gyönyörködni a vonalak duktusában, a tömegek vázlatosan friss és eleven megjelenítésében. Hozzá foghatóan festői, sokfigurás kompozíciót Munkácsy soha többé nem festett.”
A széles közönség körében is ismert művészettörténeti tény, hogy Munkácsy sötét, drámai erejű korai képeit pár évtized alatt kikezdte az olajfestéket felfaló bitumenes alapozás. „A Siralomházat is megviselte már a bitüm, a Tépéscsinálók valósággal odavan, s a Milton is szenvedett már sokat” – kesergett Malonyay Dezső 1907-ben. Bár a modern restaurátori kutatás kiderítette, hogy a sokat kárhoztatott bitumen csak kevés képen fedezhető fel, a feketedő sötét részletek kétségkívül megváltoztatták a híres nagy kompozíciók élvezhető színvilágát, miközben az alapozás nélküli, most vizsgált tanulmány őrzi Munkácsy hamvasan friss ecsetkezelésének eredeti nyomait és tónusait.
A befejezetlenség esztétikája
A nagy kompozíció lassú érlelése során Munkácsy behatóan tanulmányozta a holland aranykor 17. századi képeit (elsősorban Frans Halst), onnan emelte át a széles asztal köré rendezett figurák kompozícióját. Végvári 1958-as nagymonográfiájában három ismert olajvázlatot említett, amely a nagyszabású, sokalakos jelenethez készült, közülük is kiemelte az akkor még csak fekete-fehér archív fotóról ismert, most elemzett művet. A Munkácsy-tanulmányok jelentőségét az utókor ismerte fel. A 20. század eleji műértők már túl voltak az impresszionizmus és a plein air forradalmán, rég lezárták a befejezetlenségről folytatott vitát. A nehézkes, akadémikus nagy kompozícióknál sokkal többre tartották azokat a friss, „befejezetlen” vázlatokat, amelyeken láthatóvá vált a valódi festői virtuozitás. Munkácsy nagyobb sztárművész volt annál, hogy kisebb vázlatait elrejtse a közönség elől. De kortársainak többsége a nagyoperaszerű látványosságként bemutatott óriási vásznaiért lelkesedett, csak az igazi műértők tudták értékelni az olyan kifinomult vázlatos remekeket, mint a most bemutatott alkotás. Lázár Béla írta az Ernst múzeumbeli 1914-es kiállítás bevezetőjében, hogy Munkácsy életművéből az akadémikus nagy kompozíciókhoz képest az impresszionizmuson pallérozott modern műértők már sokkal inkább értékelték vázlatait: „villámcsóvák ezek, színrakéták fellobbanásai, csak Tintoretto vázlatai hasonlatosak az övéihez, törvényszerű benne a véletlen, telve talált kinccsel, egy ecsetvonása sem kiszámított, minden csak úgy dőlt belőle és sohasem tudta, melyik a jó, melyik a rossz. Egyet feldolgozott, százat elhányt.” A két világháború közötti Munkácsy-rajongó gyűjtők érdeklődése a virtuózan elegáns, mégis spontán vázlatok felé fordult. A most elemzett kompozíciót sem a művész életében, hanem az 1925-ös, szintén az Ernst Múzeumban rendezett kiállításán láthatta első ízben a közönség. A tárlat alkalmával Kállay Miklós a Nemzeti Ujság hasábjain fogalmazta meg a Munkácsy-tanulmányokért lelkesedő modern nézőpont sajátosságait (külön kiemelve a most elemzett művet): „Érdekes különben, hogy Munkácsynak ezek a vázlatai, különösen a nagy képekhez egyes alakokról készült tanulmányok hirtelen, vázlatosan, az első gyors alkotás lázának minden írottságával felvázolt portrétanulmányai talán még szebbek, artisztikusabbak, bensőségesebbek a klasszikus hidegségű nagy kompozícióknál. Ilyen tökéletes műremek például a »Zálogház« ülő mellékalakjáról készült tanulmány, a »Tépéscsinálók« főalakjához készült tanulmány a negyedik teremben.”
A festmény az 1925-ös bemutatón az 52-es tételszám alatt szerepelt; a katalógus megadta nemcsak a címét, de a tulajdonosát is: „Tanulmány a Tépéscsinálók című kép főalakjához, 1871. Dr. Majovszky Pál úr tulajdona.” Majovszky Pál (1871–1935) a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban a művészeti ügyek felelőse volt 1917-ig, később a neves Magyar Művészet című lap szerkesztője, ugyanakkor jó szemű műgyűjtő. (Kétszáz darabos rajzgyűjteményét időskorában a Szépművészeti Múzeumnak adományozta.) Majovszky Apponyi téri lakásában jelentős művek képviselték a közelmúlt és saját kora festészetét. Molnos Péter az Elveszett örökség című 2017-es kötetében a lakásról fennmaradt enteriőrfotót is reprodukálta, amelyen látható – a mindmáig megmaradt áttört aranykeretben – a Tépéscsinálókhoz készített tanulmány. A könyvszekrény feletti falon szorosan egymás mellett kitűnő művek sorakoznak mellette, Vaszary Jánostól Fényes Adolfon át Iványi Grünwald Béláig.
Majovszky halála után fél évvel, 1936-ban a festmény ismét a nyilvánosság elé került, ezúttal a Nemzeti Szalon kiállításán. A szalon a Júniusi Hetek elnevezésű rendezvénysorozat (címkéje megőrződött a kép hátoldalán) keretén belül magyar magángyűjtemények féltett kincseiből rendezett kiállítást. Az egykor a Majovszky-gyűjteményben őrzött alkotás mellett szerepelt a nagy, akkor még gróf Károlyi László tulajdonában álló Tépéscsinálók is. Az év novemberében a Majovszky-hagyaték kalapács alá került az Ernst Múzeum aukcióján, benne – a Nyugat tudósítása szerint – a „remek tanulmány a Tépéscsinálókhoz”. A kép ekkor hosszú időre eltűnt a kutatók szeme elől, Végvári csak archív fotók alapján vette fel a monográfiájába az 50-es években. A művészettörténeti relikvia most újra felbukkant, a Munkácsy-rajongók legnagyobb örömére.