Rippl-Rónai életműve a legszorosabb kapocs a magyar piktúra és Európa festészete között. Csaknem másfél évtizedes franciaországi tartózkodása alatt közös kiállításokon vett rész, sőt baráti kapcsolatot ápolt a Nabis festőcsoport kiemelkedő tagjaival, műveiről elismerően nyilatkozott többek mellett Bonnard, Vuillard, Vallotton és Maillol. Festményei és rajzai ma is megbecsült darabjai a világ legjelentősebb múzeumainak a párizsi Musée d'Orsay-tól a new yorki Brooklyn Múzeumig. Hatása a magyar művészet történetében szinte túlbecsülhetetlen: bár nem teremtett maga körül iskolát, kiemelkedő követői sem akadtak, példája, műveinek modernsége a századfordulón eszmélő művészgeneráció számára reveláló erejű volt. Egy-egy hazaküldött, s a Műcsarnok konzervatív közegében kiállított festménye valóságos forradalommal ért fel: Párizs modern szellemét közvetítette a müncheni akadémia konzervatív felfogása ellenében. De talán ennél is jelentősebb érdeme volt, hogy a magyar közönség az ő művein keresztül ismerte meg és fogadta el - ha lassan és némileg kétkedve is - a művészet új irányzatait, tanulta meg a festői látás eddig nem ismert és elutasított modern tendenciáit. Fülep Lajos 1910-ben írt tanulmányában a következő szavakkal méltatta Rippl-Rónai "történeti" szerepét: "Bizony mondom, nincs senki az egész országban, aki annyit tett volna a művészetért, mint ő, még a többi valamennyi együttvéve sem. Ma már nincs egyedül, és lehet, hogy az új generáció meg fogja haladni, de ha ez megtörténik, részben az is az ő érdeme lesz."
Fülep szavai, 1910-ben, már a sikeres, elismert művész jelentőségét hangsúlyozzák. Ripplt azonban - Franciaországból való hazatérése után - inkább fanyalgó hangok, a meg nem értés közönye fogadta. 1900 decemberében megnyíló, első nagyszabású budapesti kiállítása sem erkölcsi, sem anyagi értelemben nem hozta meg a remélt sikert. Rövid külföldi kitérők után mégis a maradás mellett döntött, s 1902 márciusában házat vásárolt Kaposvárott. Az elkövetkezendő években e Fő utcai parasztház vált képeinek elsődleges témájává, lakóival, vendégeivel: szüleivel, testvéreivel, távolabbi rokonaival és természetesen leendő feleségével, Lazarinnal. Témaválasztását indokoló korabeli sorait akár most vizsgált képünk esetére is vonatkoztathatjuk: "Nagyon nagy kedvvel festem a szobáimat, az én szeretett alakjaimat: Piátsek bácsi, Lazarine, mama stb. - régi modelljeimmel. Az ilyen dolgok azért jók, mert igazak, és szeretem, hogy körülvesznek és megosztják velem a rám kimért sorsot.
Megfestendő tárgyaim kifogyhatatlanok, mert minden érdekel, ami körülvesz, és szürke kedélyemre, borongós lelkiállapotomra jótékonyan hat. - Szerintem csak az lehet dokumentuma életünknek, amiben magunk élünk." Éppen ezek az enteriőrképek hozták meg végül festőjük számára az igazi, áttörő sikert. 1906-ban, a Könyves Kálmán Műkiadó Nagymező utcai helységeiben megrendezett tárlat új fejezetet nyitott Rippl-Rónai életében. A bemutatott anyag a kritikusok és a laikus látogatók körében egyaránt lelkes fogadtatásra talált, s ez az egyöntetű elismerés a vásárlások terén is megnyilvánult. Az összes kiállított mű eladásával elért, több mint 30 ezer koronás bevétel egy új, más minőségű életforma megalapozását is lehetővé tette.
Rippl műteremlakást bérelhetett Budapesten, és - 1908 júliusában - megvásárolhatta a Kaposvár közelében álló Róma-villát. Egzisztenciális biztonsága tudatában, megittasulva a sokáig mellőzött sikertől új művészi kalandok felé indulhatott. 1907-től már markánsan felismerhető festői stílusának megváltozása, mely ettől fogva haláláig jellemzője maradt olajképeinek. Vizsgált képünk elemzése rávilágít az új, általa kukoricásnak keresztelt korszak minden fontos formai és tematikus vonására.
Képeinek faktúrája gyökeresen átalakult: az ábrázolt formák fellazított, egymástól elkülönülő ecsetvonások együtteseiből bontakoznak ki, s e vibráló foltrendszert, az ábrázolt tárgyak és figurák határait követő hangsúlyos kontúrok keretezik. A térmélység szinte teljesen eltűnik, ezzel párhuzamosan a síkszerűvé transzponált kompozíció dekorativitása a végletekig fokozódik. A színek az enteriőrképeken látottakhoz képest tovább élénkülnek, tüzesekké válnak.
Rippl-Rónai éppen e gátlásoktól felszabadult színkezelésben látta új stílusának legfontosabb jellemzőjét: "Nem törődöm azzal, hogy ilyen vagy olyan színű alapon ilyen vagy olyan meleg vagy hideg lesz ez vagy az a szín. El kell dobni a mástól, bárkitől tanult technikai elméleteket, s a lehető legegyszerűbbre kell redukálni magát a technikát. Abból áll ez, hogy a színeket egymásra semmi körülmények közt nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, s úgy ahogy van - mindig gondosan törődve az egységes stílussal -, csak rá kell tenni a vászonra. De oda ahova való! De úgy, hogy ott maradhasson! És úgy maradhasson ott, amint odatettük!
A vásznon nem keverünk semmit."
Konkrét korabeli utalások hiányában lehetetlen pontosan rekonstruálni azokat az impulzusokat, melyek lendületet adtak Rippl-Rónainak e radikális stílusváltáshoz. Természetesen az új formanyelv számos elemét már párizsi évei alatt magáévá tehette: Gauguin síkszerű, hangsúlyos kontúrok által rendszerbe fogott kompozíciói követendő példát jelentettek a Nabis-csoport valamennyi művésze számára. A vonalkázó, önálló foltokból építkező formaadás Van Gogh és Cézanne képein, a pointillisták - természetesen Rippl-Rónaiétól gyökeresen különböző indíttatású - festői módszerében egyaránt megjelent, sőt egyes esetekben Maurice Denis és Vuillard művein is felfedezhető. A feltűnő időbeli egyezés miatt az sem lehetetlen, hogy a fauveok környezetéből 1906-ban hazatérő Czóbel és a röviddel utána érkező Márffy munkái jelölték ki számára a továbblépés irányát. Ha fontosnak tartjuk hangsúlyozni Rippl-Rónai kukoricás képeinek rokonságát akár a szimbolistákkal, akár a Vadak festészetével, elengedhetetlen megjegyeznünk azokat a lényeges különbségeket, melyek az ábrázolások jelentésében és hangulatában fedezhetők fel. Képein nyomát sem találjuk spekulatív, szimbolikus tartalmak kifejezésének, szemléletmódját egyszerűség hatja át, így ebből a szempontból inkább az élet apró jelenségeiben is örömmel elmerülő impresszionistákkal rokon.
De a Vadak szenvedélye, kontúralakításuk indulata, színkezelésük "kényelmetlen" hevessége is távol áll tőle. Képein az élmény elsődlegessége dominál, de a látvány harmóniáját a belső lelki-hangulati tartalom színezi át.
A kukoricás korszak alkotásainak egyik legjellemzőbb csoportját alkotják a meghitt hangulatot, csendes nyugalmat sugárzó kerti jelenetek. A Róma-villa barátokkal, rokonokkal benépesülő parkja a belső, intim családi élet idilli színterét adja. Képünkön Rippl családi környezetének jól ismert szereplői elevenednek meg: a hajdani présházból átalakított műterem fehér falai előtt József testvére, Lajos, felesége Lazarine, és fogadott lányuk, Anella tűnik fel. E kaposvári árkádia melankolikus, mozdulatlan világa a festői ábrázolás szinte harsogó, lüktető színkavalkádjában bontakozik ki. Rippl életigenlő koloritja - visszaemlékezései szerint - a meglelt test-lelki harmónia képi kifejeződése. "A színharsogást nyilván mai kedélyhangulatom követeli tőlem. Környezetem most ilyen, tehát ilyen irányban hat az is reám. Ilyen színek vesznek körül bennünket újabb kaposvári házamban és kertjében. Igen megszerettem a skarlátvörös zsálya s a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágokat, de még jobban a krómsárga cíniákat.
Ezeket a színeket keresem most, szinte gyűjtöm, lakásomban is, tárgyakon, kendőkön, falakon. A falak színei közt is azt az egészen világossárgát szeretem legjobban: az egyik oldalon csupa-ablak műhelyem falai is ezzel vannak befestve, sőt még ilyen szobában alszom is. Ez a sok szín azután odakerül a képeimre."
Rippl-Rónai most vizsgált, Piknik a Róma-villa kertjében című alkotása 1914 körül készült, a megállapodott, sikereinek megérdemelt gyümölcsét élvező festő érett korszakának kiemelkedő alkotása. Az életmű nagy méretű, reprezentatív darabja, mely a kukoricás korszak jellegzetes színvilágával, nagyvonalú stilizáltságával és idilli nyugalmat sugárzó hangulatával nyűgözi le nézőjét.
Molnos Péter