A világhírre várva
"Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam"
Csontváry neve itthon már évtizedek óta összeforrt a "legjelentősebb magyar festő" megjelöléssel, s arról is közmegegyezés alakult ki, hogy életműve a legnagyobb eséllyel pályázhat arra, hogy a világ elé kerülve nemzetközi elismerést vívjon ki magának. Fülep Lajos, a 20. századi magyar művészettörténet egyik legjelentősebb alakja, Ady első felfedezője és a Nyolcak művészcsoport lelkes támogatója már több mint négy évtizeddel ezelőtt kételyt nem tűrő határozottsággal állította, hogy Csontváry főművei "a művészet egész történetének
máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nemcsak nagy nemzeti vagy századi, hanem világtörténeti jelenség." Nem volt kétsége afelől, hogy a nemzetközi elismerés - ha várat is magára - végül nem fog elmaradni: "ezt a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia. Meg is fogja tanulni." - állította.
A misztikus elhivatás
"Ihletettség és akaraterő a szárnyaim"
Csontváry életpályája és képeinek koronként változó megítélése - ihletet adva számos irodalmi műnek és filmnek egyaránt - az öntörvényű, meg nem értett zseni magányba, kirekesztettségbe szoruló sorsának példázatai. Művészetét ő maga a felsőbb hatalmak, az isteni kinyilatkoztatás eszközének tekintette, festői elhivatását is egy "földöntúli szózat" közvetítette számára. Iglói gyógyszerész-gyakornokként 1880. október 13-án égi hang szólította meg: "Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél." A misztikus üzenetet a valóság józan számbavétele és logikus, célirányos cselekvés követte. Csontváry levélben tanácsokat kért korának egyik legnagyobb művész szaktekintélyétől, Kelety Gusztávtól, majd rajzairól adott bíráló megjegyzéseit elfogadva állhatatos önképzésbe kezdett. A következő év tavaszán Rómába látogatott, felmérni a nagy ellenfél, a meghaladni vágyott Raffaello műveit. Hazatérve - rövid párizsi tartózkodás után - Gácson patikát bérelt, hogy bevételeiből egzisztenciális függetlenséget teremtve, majdan élethivatásának, a festésnek élhessen. 1894-ben, tíz éves munka után valósággá válhatott eredeti terve: felvirágoztatott patikáját bérbe adva anyagi alapot teremtett magának a továbblépéshez. Münchenben, a legendás Hollósy-féle szabadiskolában, majd Karlsruheban, a düsseldorfi akadémián és a párizsi Julian-ben folytatta tanulmányait. Csontváry tehát nem volt naiv, autodidakta művész. Akadémiai rajztanulmányai éppen, hogy kiváló manuális képzettségről tanúskodnak, festményeinek színkezelése korának modern irányzataival hozható kapcsolatba.
Saját világot teremtve
"egyedülálló munka, mely Isteni ihleten kívül senkinek befolyása alatt nem állott, tanároktól tanácsot nem fogadott el, mert csak önkívületi állapotban fogamzott"
Csontváry művészetét nem iskolák, irányzatok, nagy tanítók formálták: szuverén, az önkívületig független világszemlélete határozta meg művészetét. Festészete technikailag kiművelt, iskolázott, mégis érintetlen, végletekig logikus és szisztematikus, mégis naiv és ösztönös. Művei egy olyan ember megnyilatkozásai, aki nem választotta világszemléletét, hanem spekulációk nélkül alávetette életét egy fensőbb akaratnak: kinek "nem volt szüksége, hogy idealizálja a valóságot, mert neki az idea maga volt a valóság."
A szerelem ihlető ereje
"aki szakított a jelennel s útrakelt a sejtelemmel, aki mindenütt és mindenben szívét használta a küzdelemben"
A szerelmespár találkozása című festményt most láthatja először a nagyközönség. Mindeddig csupán egy részletet, a több mint száz évvel ezelőtt készült kép központi motívumát, az egymásra néző szerelmespár és az alvó Ámor csoportját ismerhettük, s ezt is mindössze az 1931-ben megjelent Csontváry monográfia fekete-fehér reprodukciójáról. Most, hogy végre évszázados lappangás után előbukkant a mű, megkísérelhetjük fölfedni e bonyolult, több olvasatot is megengedő műalkotás szimbolikus utalásait. A szerelmespár találkozásán - mint Csontváry legjelentősebb alkotásain - többféle minőségben, többféle értelmezést lehetővé téve jelennek meg a szimbólumok. Feltűnnek az emberiség ősi, egyetemes jelképei, mint az életfa, a misztikus fény, az élet forrása, valamint az olyan archetipikus ellentétpárok, mint a nő-férfi, a sötét és a világos. Ezt az általános érvényű utalásokat hordozó képi világot átszínezi Csontváry autonóm, saját habitusából és egyéni világképéből levezethető, szubjektív szimbolikus nyelve.
A kép fő motívuma a minden bizonnyal Csontváry rejtett önarcképeként értelmezhető férfi és a kezét gyengéden megérintő kékruhás nőalak érzékeny kettőse. Tekintetük egymásba fonódik, gyengédség, megadás, a pillanat időtlen csendje sugárzik. A finoman ívelődő út kő mellvédjén meztelen, szárnyas puttó hajtja álomra a fejét - mint ki feladatát elvégezve elengedi a tökéletes harmóniában kiteljesedő események fonalát. Az út mentén kecsesen hajló, virágba borult facsemeték magasodnak, a felkelő nap vörös sugarai meleg fénnyel borítják be a természetet, a hegyek halvány sziluettjét festve a kanyargó folyó rezzenéstelen felszínére. Az ölelkező tekintetű szerelmespár felett misztikus fény ragyog, a fellobbanó szerelem jelképeként.
Már Németh Lajos, Csontváry monográfusa felvetette e festménnyel, illetve csupán az akkor ismert részletével kapcsolatban, hogy a festő érett korszakának nyitánya, az 1902 körül megfigyelhető lelki változás és művészi kiteljesedés összefügghetett a festő egy ma még ismeretlen, de életművére nagy hatást gyakorló szerelmi élményével. A kép felbukkanása egyértelművé tette, hogy A szerelmespár találkozása nem más, mint képpé szublimált önvallomás, egy sokáig várt találkozás beteljesülésének felmagasztalása. Egy olyan ihletett pillanat formálódik benne jelképpé, mely a régi és az új, a múlt és a jövő között feszül, de megjelenik benne az élet teljessége, a megtalált harmónia időtlensége.
A kép archetipikus motívumai, az élet forrását, az érzelmek áradását jelképező folyó, az élet megújulását szimbolizáló - virágot és gyümölcsöt hozó - fák, a távoli, felkelő Nap felé vezető út, valamint az árnyékba boruló múltnak és a fényben ragyogó jelennek dialektikus kettőssége olyan képi világot teremtenek, mely egyetemes, örök érvényű üzenet hordozójává teszi Csontváry remekművét. A szerelem dicsőítése, az új életet szülő érzelem felmagasztalása sugárzik transzcendens fényben ragyogó felületéről.
Molnos Péter