Benczúr Gyula müncheni éveinek (1861-1883) legtermékenyebb időszaka az 1869 és 1876 közé eső évekre tehető. Ekkoriban hagyta el mestere, Piloty osztályát, s kezdte önálló pályáját saját műtermében, ekkoriban alakult ki az a nemzetközi, elsősorban angol és amerikai gyűjtőköre, akikhez e korszak legjobb alkotásai kerültek, s ekkoriban vált idehaza is az egyik legígéretesebb fiatal művésszé, nem utolsósorban a Vajk megkeresztelésével aratott sikere miatt az 1869-70-es történeti festménypályázaton.
Az 1870-es évek legnagyobb szabású történelmi alkotásai Benczúr
életművében - a Vajk megkeresztelése mellett - a francia rokokó világát idéző kompozíciói voltak. Annak a neorokokó divatnak az elterjedésében, amely nemcsak Benczúr, hanem Lotz, Szinyei, illetve a müncheni kortársak közül pl. Friedrich August Kaulbach munkásságában is jelentős műveket eredményezett, meghatározó szerepet játszott a berlini Adolph Menzel.
Az ő Nagy Frigyes-illusztrációi Franz Kuglernek a poroszok nagy királyáról szóló történeti monográfiájához, illetve később, az 1850 körüli években ezek alapján festett nagyméretű vásznai olyan éles fénnyel világítottak be az addig alig észrevett 18. század káprázatos miliőjébe, hogy szinte még ma is az ő szemével látjuk Frigyes korát. Benczúr szép grafikáján, a Rokokó koncerten pedig egyértelműen tettenérhető Menzel hatása. A Nagy Frigyes fuvolakoncertje Sanssouciban (1850-52) számos mellékalakja, kelléke, s maga a középtérbe helyezett csoport kompozíciója idéződik újra Benczúrnál. Az 1876-os Szerecsen fejedelem, valamint a 70-es évek elején festett enteriőrképek a schleissheimi kastélyból szintén e neorokokó periódus tanulmányaiként értelmezhetőek. Motívumaik Benczúr több alkotásán fel-felbukkannak.
E korszak francia témájú képeinek első darabja a XVI. Lajos és családja Versailles ostromakor című alkotás volt. A festmény végleges, pazarul megfestett 3 négyzetméteres verziója csak az 1990-es években vált ismertté egy amerikai magángyűjteményben, addig csupán a reprodukcióival találkozhattunk.
A családi archívumok szerint Benczúr két verziót festett a képről, egy amerikai, egy pedig angol magángyűjteménybe került. Az Amerikában őrzött példányról pontos információink vannak, a másikról azonban semmit nem tudunk. Figyelemreméltó, hogy a képnek még vázlatai sem szerepeltek soha magyar kiállításokon egészen 1997-ig, amikor a Kieselbach Galéria árverésén bukkant föl a kompozíciónak egy remek vázlata. A most árverésre kerülő példány az itthon ismert darabok közül mindenképpen a legszebben kidolgozott, teljesértékű alkotásnak tekinthető változat. Ez a kép csupán 1960-ban vált ismertté, amikor a Magyar Nemzeti Galéria bírálati csoportjánál bemutatták.
Benczúr francia rokokó-sorozatának Magyarországon legismertebb darabja
a XV. Lajos és Madame Dubarry című, több példányban is megfestett képe
1874-ből. E mű elsősorban annak köszönheti itthoni sikerét, hogy a két, nagyméretű, kidolgozott változat közül az egyik magyar magántulajdonba került. A másik Dubarry-kompozíció, ami csak alig tér el az itthon őrzött remek darabtól, ma is lappang, minden bizonnyal angol vagy amerikai magángyűjteményben.
Mind a versaillesi, mind a Dubarry-képhez Benczúr a bajorországi Schleissheim kastélyának enteriőrjét használta föl. A kastélybelsőről készült három önálló kompozíciója mindenképpen a helyszín és a korszak intenzív tanulmányozására vallanak. Érdemes megfigyelni, hogy mind a falikárpitok, mind az ajtók struktúrája, vagy a baloldali asztalka milyen egyértelműen azonosíthatóak Benczúr e francia korszakának alkotásain. Nyilván e képek sikere is közrejátszott abban, hogy 1874-ben II. Lajos bajor király Benczúrt Párizsba küldte, hogy személyesen is tanulmányozza Versailles, Fontainebleau palotáit és a Napkirály, XIV. Lajos udvarának művészetét. II. Lajos pazarló költekezései, a Napkirályét imitáló szemkápráztató reprezentációja, a francia rokokó iránti elragadtatása újabb lökést adott az 1850-es évek óta terjedő neorokokó divathullámnak. Benczúr a király megbízásából előbb a linderhofi kastélyba festett rokokó ízlésű képeket, s a király páváiról "portrékat". A király - bár személyesen soha nem találkoztak - bizonyára meg lehetett elégedve Benczúr munkáival, mert 1876-ban kinevezte őt a müncheni akadémia tanárává.
Bellák Gábor