Az önportré műfaja megjelenésétől napjainkig a művészi önreprezentáció egyik legalkalmasabb médiumaként ismert. Sűrített önéletrajz és művészi hitvallás, mely egyszerre mutatja a művészt magát és addig elért eredményeinek esszenciáját. Alkalmazási lehetősége a legnyíltabb feltárulkozástól a szerepjátszó rejtőzködésig ível.
Eddigi ismereteink szerint Czigány Dezső közel hetven portrét festett önmagáról, melyek nemcsak az európai viszonylatban tekintélyesnek mondható számszerűségüket, de kvalitásukat és az életműben elfoglalt helyüket tekintve is kitüntetett figyelmet érdemelnek.
"Amint én lelkivilágommal, temperamentumommal és ösztönszerűségemmel, az én természetemmel képeimen megjelenek, ezzel leszek művész, és annyit ér a művészetem, amennyire vissza tudom adni magamat." - fogalmazta meg ars poeticáját Czigány 1910-ben, barátjának Bölöni György műkritikusnak adott interjújában. (Bölöni 1967, 208.)
Bölöni egy évvel később az Aurora című művészeti folyóiratban megjelent írásában, Czigány portréművészetének főbb sajátosságaiként határozta meg a hangsúlyozott karakterkeresést, a bizonyos mértékig színpadias beállítást, valamint a különleges és érzéki színek ellentétei iránti erőteljes vonzódását. (Bölöni 1967, 316.)
Czigány portéművészete 1909 és 1911 között, vagyis a Nyolcak körében töltött időszakban érlelődött igazán egyénivé. A kor divatja által megérintve ő is többnyire a bohém művész szerepét öltötte magára önportréin, a típusnak megfelelő kelléktár teljes alkalmazásával.
Az itt bemutatott, csaknem egy évszázadon át lappangó, majd a közelmúltban Nagyváradon felbukkant önarckép születése, a stíluskritikai vizsgálat alapján 1911 körülre tehető.
A fej határozott mozdulattal fordul a test irányától a néző felé kipillantva, a "zseniális fejfordulat" hagyományos motívumának alkalmazásával. Mint Sinkó Katalin művészettörténész írja, e motívum a művész-szerep azon hagyományával kapcsolatos, mely "gyakran hivatkozik a festő és a költő szerepének felcserélhetőségére". Mindez összefüggésben áll azzal, hogy "a fej éles elfordulása a testtől olyan retorikai séma, mely a test és a lélek ellentétét hangsúlyozza". (Sinkó 1991, 156-157.) A "zseniális fejfordítás" motívuma, néhány kivételtől eltekintve, Czigány korai (1899 és 1903 közötti) önarcképeire jellemző elsősorban. Különleges kivételként bukkan fel a motívum alkalmazása Czigány ismert, 1911 körüli önportréi között. Czigány itt is - mint oly sokszor - összevont szemöldökkel, elmélyült koncentrációt sugározva ábrázolta önmagát. A művön együttesen jelenik meg a látható mind pontosabb leképezésére, valamint a láthatón túli lényeg megragadására irányuló feszült figyelem. 1910-ben Bölöni Györggyel folytatott beszélgetése során Czigány kifejtette, hogy nem kizárólag festői problémák megoldásai foglalkoztatják, nem keres a természetben szín- és vonaljelenségeket, pontosabban ezek csak olyan mértékben fontosak számára, amennyire a hiteles lélekábrázolás szolgálatába képes állítani ezeket. A naturalizmusból kinövő természetelvű látásmód és az ennek egyik ellenpólusaként létrejött, a lélekábrázolást kiemelten kezelő expresszionizmus eredményeinek összeegyeztetési vágya Czigányt olyan közbenső megoldások kidolgozására sarkallta, melyek biztosították számára, hogy sem a természeti látványról, sem pedig a mélyebb lelki tartalmak kifejezéséről ne kelljen lemondania. Czigány önelemzésre fokozottan hajlamos lelki alkata ezen ellentétes pólusok közös nevezőre hozásában látta elsőrendű művészi feladatát 1911 körül.
Korábbi párizsi tartózkodása során Cézanne mellett Matisse és a körülötte csoportosuló fiatalok, többek között Jean Puy, André Derain, Albert Marquet és Henri Manguin festészete hatott Czigány látásmódjára felszabadító erővel. Az itt bemutatott Önarcképen együttesen jelentkezik a francia "vadak" és a nagybányai neoimpresszionizmus, elsősorban a mesterként tisztelt Ferenczy Károly művészi szemléletének hatása, ám Czigány habitusától távol állt, hogy szolgai módon használja fel a nagy elődöktől ellesett és a legfrissebb fejleményekből leszűrt tanulságokat. Mint az itt bemutatott önportrén is látható, Czigány Ady Endre által is dicsért lélekábrázoló képessége nem engedte, hogy semleges festői tárgyként kezelje önmagát. Szuggesztív hatású portréja kegyetlen önvizsgálat eredménye, melynek során saját lelkének mélységeit próbálta a lehető leghitelesebben vászonra vetíteni.
Rum Attila